Egy évtizede már, hogy időt és energiát nem sajnálva, motorosok társadalmi összefogásával megépült a krossz- és quadversenyeknek helyet adó dunaújvárosi pálya. Úgy tűnik, mindez már a múlté…
Az író dolga hogy meséljen, de igazat írni ne féljen – ha nem az Ismerős Arcok nótája szólna a háttérből, ez a cikk is másként kezdődött volna. Ha nem szemétbálák vennének körül, amikor ezt írom, most a kedvem is jobb lenne. És ha nem ez lett volna a lebontás előtti egyik utolsó verseny a csodálatos dunaújvárosi pályán, talán nem sikerülhetett volna ilyen fantasztikusra…
Aki egyszer is járt ezen a körön, tudja hogy értő kezek, gondos karbantartás, és baráti légkör jellemzi az itteni edzéseket. Igazán szívből dolgoznak a helyiek – a kezdők is értő segítséget kapnak, a haladók pedig lehetőséget, hogy még tovább fejlődjenek a technikás pályán.
Negyvenkét év tapasztalata, több ezer köbméter földmunka és rengeteg belefektetett energia: ennyi kellett ahhoz, hogy mindez létrejöjjön. És most egy tollvonás. Csak ez kell hozzá, hogy mindez a múlté legyen. A közeli gyár egyre nagyobb helyet igénylő energiaháttere, és a szemétbála tároló a négy évtizedes pálya nyomvonalának helyén fog állni. Tárgyalások, pénzügyi rendezés, felajánlások – mind hasztalannak bizonyultak. Megmérettük, és – ismét – könnyűnek találtattunk…
Az egyik utolsó versenynapot követő eredményhirdetés a megszokott, felfokozott hangulatban telt, de az érzés felemás volt: húztuk az időt, mintha ezzel megőrizhetnénk valamit ebből az apró, hétköznapi csodából. A pálya gondnokával (aki negyven éve, az eredeti nyomvonal kialakításakor is jelen volt!) sokat nosztalgiáztunk, szándékosan kerülve a rémisztő felismerést: hamarosan maga a pálya ténye is csak emlék marad… Szeme könnybe lábad, amikor mégis erre terelődik a szó : hirtelen tehetetlennek, súlytalannak éreztük magunkat. Sötétedik. A pálya körül már fél tucat ember lézeng csak, egy kitartó LTZ-s még rója a köröket – magában. Elindulunk haza – vissza sem nézve a létesítményre. Talán könnyebb is így…
…a quadon ülve, magam elé bámulva jut eszembe a fenti történet. Hiába a pezsgés körülöttem, pillanatra nagyon egyedül érzem magam. A régen elkészült beszámoló továbbra is a gép merevlemezén maradt – talán ha nem olvasom át, akkor el sem küldöm. És ha nem küldöm el, akkor addig talán puhítom a veszteség fájdalmát is, mintha meg sem történt volna. Kétségbeesett illúziók ezek, sőt: talán szánalmasak is.
Mesébe illő történet, kitűnő hangulatú edzésnapok és több száz főt vendégül látó versenyek otthona volt a profi létesítmény… A DMSE évtizedes munkáját a városi közgyűlés egy tollvonással tette semmissé, amikor az építendő szeméttelep helyének a krosszpályát jelölte ki, amire így dózerolás vár. Nincs mit tennünk, újabb láncszem hullott ki a motorsport utánpótlás-nevelésének egyébként is foghíjas rendszeréből, miközben a “sikersportágak” milliárdos pénzügyi háttérrel ülnek tort a nagy semmin…
(Elnézését kérjük mindazoknak, akik a reggeli kávé mellé a megszokott, pozitív hangulatú cikket várták a Hegylakókon, hogy mosollyal induljanak munkába – ez egy szomorú-bohóc mese, happy end nélküli forgatókönyvvel, amit – ismét – az élet írt… Akit bővebben érdekel a pálya története, az a helyi hírlapban olvashat fényképes beszámolót a méltán híres újvárosi körről.)