Rozsdás, mustársárga és limuzin. Meg persze kétütemű, kormányváltós, mint minden rendes Wartburg, nem afféle turiszt…
.
A legutóbbi szilveszteri buli pontosan olyan volt, mint egy valóra vált lesztkrisztmesz. Ház a hegyekben, hócsata, forralt bor, és persze a loknis kismegoldást ugyanúgy nem sikerült becserkészni, mint ennek a szegény párának – ég áldjon, George – az agyonjátszott klipben. A kisházban töltött három nap gyorsan elrepült, a szilveszter éjszaka pedig különösen, főleg, hogy valahol a híradós bakik tájékán ütött be a filmszakadás, a pezsgődurranást is úgy mesélték, a hajnali vacogás a tornácon, na az volt a következő fix pont.
Elsején délután erőt vettünk magunkon, életre keltettük Honecker-bosszúját, és az epedarugós üléseken – határozott ramparampamm kíséretében – elindultunk hazafelé. A kis túlzással műszerfalba épített kazettás egység már a nyolcvanas években kilehelte a lelkét, csak a rókafarokkal felextrázott antenna és a bovdenes állomáskereső kecsegtetett zenével a dobozban – MR2, leánykori nevén Petőfi.
Visszaértünk a városba. Sorra fogytak a címek, és egyre üresebb lett a kongó bádogkaszni, mint valami indiai iránytaxis Peugeot 504-ese, úgy tettem én is ki az ötfős brigád tagjait, majd végül a ház előtt leparkolva kettesben, igen, a loknissal.
Megköszönte – nem úgy -, ugyan hagyd csak, hárítottam, pedig igazán hálálkodhatott volna még – mondjuk reggelig. Kiemelte a csomagjait, magam is kihajítottam a kopott pakkot a garázsba, visszaültem a balegybe, és leállítottam a kékes füstöt eregető háromhengerest, rádió lekapcsol. Már zártam volna az ajtót, amikor hallom, hogy még mindig szól a dugd a kezed a farzsebembe…
Visszaültem, bekapcsoló- és hangerőgomb, egyben. Jobbra teker, üvöltsd velem, hogy labamba. Kikapocs, ugyanaz, csak halkabban.
Na ne. Ugyanez a metódus még vagy ötször, ki, s vissza, közben eszembe jutott Einstein elhíresült mondása, miszerint őrült az, aki ugyanazt cselekszi számtalanszor, és különböző végeredményt remél. Remek, megérkeztem az őrület határára, már nyitják a sorompót.
Újra ki- és bekapcsoltam, majd engedve az őrületnek, kitéptem a helyéről az egykori Videoton gyáregységben készült egykazettást. Eredmény? Hajolj bele a hajamba… Ó, hogy hajolnál bele!
Feltéptem a motorháztetőt, egyik kezemben a köldökzsinór maradékával, ami a megboldogult kétszer ötwattosból lógott, másikban a pozitív akksisaruval fülelve, hogy szűrődik-e bármi nesz a kalaptartóba integrált Somogyi egységekből. Kellett is fülelnem, mert egy dzseki volt feldobva hanyagul a 16×9-esekre.
Bocsi, bocsi, de jó, hogy itt vagy! – kiáltotta. Itt hagytam valamit! – s közben a loknik csak úgy repültek. A hátsó ajtót kinyitva behajolt, kivette a kiskabátot, és igen, azzal együtt a kalaptartón pihenő, elemről működő egyhangszóróst is, ami – micsoda véletlen – szintén az MR2-re volt hangolva, talán az udvaron hallgattuk utoljára, délelőtt. Igen, MR2, de már nem labamba…
Rám nézett, majd a kezemben hullaként lógó autósmagnóra, közvetlenül utána a saját készülékére, és nem éppen zsúfolt agyi bútorozottsága ellenére egyből összeállt benne a kép.
– Bocsi, ugye nincs harag? – tette fel a választ is rejtő kérdést. – Persze, hogy nincs – gondolkodás nélkül, de ebben némi szerepe volt a januári, csípős hidegnek is, mely a Videoton állomáskeresőihez hasonló párost rajzolt az édes, hófehér felsőjére…