Pakisztán és a Karakoram Highway felfedezése 14 nap alatt. A választott motorom egy Suzuki GS150 lett, a 2700 kilométeres út pedig olyan meglepetéseket tartogatott, ami teljesen átírta a terveimet…
Eredetileg nem az volt a terv, hogy ez életem egyik legkeményebb motoros túrája lesz. Úgy gondoltam, hogy motorozom egyet Pakisztánban, megnézem a Karakoram Highway-t, csinálok pár jó videót, aztán hazajövök, de mint említettem… az út végül másként gondolta.
Megérkezés Pakisztánba: idegen motor, idegen szabályok
Münchenből, dubai átszállással érkeztem meg Iszlámábádba. A reptérről egyenesen a bérelt motorhoz mentem, ott állt a Suzuki GS150, ami nem nagyvas, nem túraendúró… csak egy kis 150-es, ami itt teljesen normális:
Az első kör csak ismerkedés volt. Más közlekedési kultúra, más tempó, más szabályok vagy inkább azok hiánya. Itt gyorsan megtanulod, hogy nem elég jól motorozni, hanem olvasni kell az utat és az embereket is. Persze a technika már az elején odaszúrt:
a GoPro akkuk, amiket évekig nem használtam, kb. fél órákat bírtak…
Ekkor még nem tudtam, hogy ez csak bemelegítés az egyre nehezebb feladatok előtt… A történet azzal folytatódott, hogy Iszlámábádból kijutni nem egyszerű közlekedés, sőt önmagában is komoly kihívásnak bizonyult. Majd egy közúti ellenőrzésnél megállítottak és közölték, hogy innentől rendőri kísérettel kell haladnom. Papíron jól hangzik, a valóságban viszont lassú, körülményes és folyamatosan ott lebeg feletted, hogy nem te döntesz. És amikor már azt hinnéd, hogy ennél nem lehet rosszabb:
a motor beadja a kulcsot. Se önindító, se világítás.
Ott állok az út szélén, Pakisztánban, a hegyek felé tartva, és próbálom összerakni, hogy mi legyen a következő lépés:
Mansherában végül sikerül akkumulátort szerezni, de a nap már kuka, az 500 km-es tervből 200 lett. Azt hiszem, itt esett le először igazán, hogy ez nem egy kényelmes túra lesz:
Pakisztán, Babusar-hágó – Amikor elfogy a levegő…
Balakotból indulva minden megváltozik, ugyanis Kaghan és Naran völgyei brutálisan szépek. Zöld hegyoldalak folyókkal, jó minőségű utakkal, aztán ahogy feljebb jutok, egyre kevesebb oxigénnel. Célom a Babusar-hágó, 4173 méteren. És amikor felérsz a csúcsra, már nem érdekel, hogy hány köbcenti van alattad. Ott állsz, körülötted hegyek, alattad egy kis motor, ami valahogy felhozott ilyen magasra:
Újabb akadály, hogy útközben a rendőrség ismét megpróbál visszafordítani – most sem sikerül nekik…
A lejtő Chillas felé már keményebb világ: Indus-völgy, kopár sziklafalak, forróság, vagyis itt már érzed, hogy beléptél Észak-Pakisztánba.
Karakoram Highway – a hírneve nem véletlen
Folytatódnak a kalandok: hajnalban menekülve távozom egy vállalhatatlan szállásról, fáradtan, rossz fényekkel indulok neki a Karakoram Highway-nek.
Sok helyen a világ egyik legveszélyesebb útjaként emlegetik ezt a szakaszt, és nem véletlenül. Kezdésként biztató, hogy tökéletes aszfalt váltja a homokos, köves földutakat, viszont a forgalom kaotikus. Kamionok, buszok, helyi sofőrök, akik simán bevágnak eléd. Többször érzem úgy, hogy „oké, ez most nagyon közel volt…” Aztán egyszer csak megjelenik a Nanga Parbat:
Nem kell bemutatni, uralja az egész látképet. Itt már nem csak motorozol, hanem jelen vagy. Három hegylánc, omlások, Hunza… A Three Mountains Junctionnél állva leesik, hogy hol vagyok: Himalája, Karakorum, Hindukus – három név, amiket eddig könyvekben láttam, most pedig körülvesznek. Természetesen ismét változik a terv, mert egy hegyomlás miatt off-road-kerülő jön. Por, kövek, bizonytalanság, de végül beérek a Hunza-völgybe, ami mindenért kárpótol. Ez az a pont, ahol már nem sietsz, csak mész…
Így lettem taxis a Karakoram Highway-en
A reggeli gyorsszerviz után nyugodt napot terveztem, de… hiba volt. Ahogy elindulok, nyomban meg is állítanak, mivel egy helyi srácnak fuvar kell Sost felé – így lett belőlem taxis. Ketten a motoron, hegyi emelkedők, gyenge gép, minden adott a gondokhoz, de a rengeteg nevetés feledteti a problémákat. Azt hiszem, az ilyen random sztorik miatt érdemes egyedül motorozni… A fuvar leszállítva, majd Sostból indulva jöhet a túra egyik csúcspontja: Khunjerab-hágó, 4693 méteren. A táj teljesen megváltozik: gleccserek, hó, végtelen fennsíkok és csend, nem véletlenül hívják úgy, hogy Khunjerab Pass – a világ teteje. A kínai kapunál állva tényleg az az érzésed, hogy ez már a világ vége. Ennél feljebb közúton nem nagyon jutsz:
Hosszú út volt, ideje pihenni, legalábbis így gondoltam akkor.
A pihenőnap, ami nem az
Ez tehát a pihenésről fog szólni, de csak elvileg. A gyakorlatban végül az Attabad-tó meglátogatása, némi endurózás és Eagle’s Nest kilátó következik, ahonnan tényleg felejthetetlen táj tárul elém. A nap végén finom falatok és jóleső fürdő vár, egy kis megpihenés, de fejben még mindig úton vagyok…
Sajnos fogytán az idő, ezért muszáj elindulni vissza Gilgitbe, majd Iszlámábád felé. Elmosott utak, éjszaka lövések hangja a városban, vagyis ez már nem a turistás Pakisztán, hanem a valóság… Búcsúzóul Jaglotnál még egyszer megállok a hegyláncok találkozásánál, visszatekintve a jó és a rossz élmények összemosódnak. Fáradt vagyok, de tele emlékekkel:
Tökéletes volt a túra? Korántsem, hiszen volt benne szívás, idegeskedés és elképesztően fárasztó napok sora. De tudjátok mit? Pont ettől volt az igazi!
Galéria – Motorostúra: Pakisztán, Karakoram Highway
