Szentkútvölgye.
Sokaknak jelent igazán szép emlékeket, és egyfajta “kötelező jót” így szezon elején a kápolna meglátogatása.
Kora délután érkeztünk a motoros szentélybe, valljuk meg: már az odajutás is egyfajta “zarándoklat” volt; a több kilométernyi földúton csak evickéltünk alacsony sportmotorjainkkal, és a Harley-k nyergében ülő kollégák is megizzadtak, mire leparkolták vasaikat a közös imádságnak helyet adó udvaron.
Talán nem mellékes: vallásos múltam nem abból áll, hogy vasárnaponként szép ruhában tapsolok, ex-manhattan tagok nótáira – az én hitem nem igényel tárgyiasult segédeszközöket, úgy mint templom, vagy imakönyv.
Utoljára a keresztelőmön jártam – ceremónia idején – templomban, arról az eseményről is csak az az egy szerencsétlen mozzanat lett megörökítve, amikor mindenáron el akarom szedni az Atyától a méretes gyertyát…
Új bekezdés.
Ebben arról kellene írnom, hogy mit éltünk át az Ecséd melletti kápolna tövében, azon az eső áztatta délutánon. De szókincsem, és a számítógép nyújtotta szinonimák együttesen sem képesek visszaadni a hangulatot, amit ott átélhettünk.
Mondjuk úgy: a motort is bemelegítjük indulás előtt. A lelkünket ezzel a néhány órás látogatással, és persze a motor megáldásával készítjük fel, az előttünk álló szezonra.
Jövőre újra ott leszünk.