Sokba kerül… Mondaná az összes (motort csak képen látott) döntéshozó, ha ötletemmel elébe állnék.
[wp_bannerize group=”cikkek” limit=”1″]
„Nincs, ami többet érne” – mondja a Motoros, kórházi ágyán fekve, pótolhatatlan végtagját siratva. Az elmúlt hétvégéken gyakran jutott eszembe a fenti gondolat, miközben felnyitottam a laptop képernyőjét: gyakran olvasott hírportáljaim címsoraiban sorra jelentek meg motoros haláláról vagy súlyos sérüléséről szóló cikkek.
Ne legyünk álszentek, s valljuk meg: az esetek közel felében önhibájából került baleseti helyzetbe annak elszenvedője.
A rendőrség ezalatt nagy erőkkel reklámozza fel-felbukkanó ötlettelenségét, különböző statisztikákkal igazolva a sebességmérők egyre gyakoribb használatát és a két-három havi fizetést kitevő bírságokat. Eközben a helyzet változatlan, az utak kétkerekű lovagjai további társaikat veszítik, az őket nem kedvelő autósok pedig ’bezzegeznek’ nagyokat a hírek hallatán. „…Fiam, én megmondtam, ezért nem kapsz Te sem motort…és különben is…megérdemlik… Mit száguldoznak meg furakodnak a lámpáknál” A bosszantó, hogy a megoldás kézenfekvő, és már készre fejlesztett – kitalálni sem kell.
Igen, a motorosok utóképzéséről, a különböző vezetéstechnikai tréningekről van szó. Egy átlagos motorvezetői vizsga árából kényelmesen kijön 2-3 részvétel a képzéseken. Ennek birtokában, egy éles helyzetben a motoros már nem kapkodva, hanem a megszerzett és rutinszerűen begyakorolt tudása szerint cselekedne, megóvva saját motorját és épségét. A tudatos vészhelyzet-kezelés könnyedén felismerhető, hiszen az alapvető reakciót, a vészfékezést inkább az intenzív lassítás és a kikerülés kombinációjával váltaná ki, az elnézett kanyart túlfékezés helyett ellenkormányzással, mélyebb dőlésszöggel vagy akár egy taktikus, kisebb veszteséget okozó bukással javítaná. Saját bőrömön tapasztaltam nem is olyan régen, hogy mennyit segíthet a technikák elsajátítása – korábbi eséseimet szinte kivétel nélkül megúszhattam volna ezen tudás birtokában, míg a jogsiszerzéskor magolt rutinpályás gyakorlatom csak akkor segít, ha az udvarban akarok megfordulni…
De ezzel nem a motoros oktatókat akarom pellengérre állítani: tőlük ezt kérik, és ők ezt tanítják, pont. Nagy részük mást nem is tudna – soha nem volt dolga hogy megmutassa, miként álljon meg vizes úton a tanítványa, vagy hogy jávorszarvas-tesztet gyakoroltasson vele. Főleg nem ennyi pénzből… Mert ingyen-csoki, az továbbra sincs. A motorosok nagy részének komoly terhet jelentene a két-háromszorosára emelkedő tandíj, ha a hagyományos képzés mellett a vezetéstechnikai tréning is kötelezővé válna.
A megoldás olyan utópisztikus, hogy az majdnem megfontolásra érdemes: egy végtagsérüléssel járó bukás – mint azt egy kórházi számlából megtudhattuk – néhány nap ápolással simán kiteszi 4-5 ilyen motoros képzés költségét. Mégis nehéz elképzelni, hogy egy hivatalon vagy akár a törvényhozáson bárki is átpréselje azt, hogy az egyébként is ezer sebből vérző OEP, a húszéves kölykök hétvégi motorozását szponzorálja.
Pedig a képlet egyszerű: néhány nagyobb biztosítóval összefogva – hiszen nekik is alapvető érdekük – jól megtérülő befektetés lenne a megelőző beruházás. Mondjuk fizessék ki a cégek a plusz költség kétharmadát. A maradék egy harmadot pedig, igenis fizesse meg a Motoros maga.
Hiszen gazdagodni – valójában – ő fog vele.