Odavertem magam, nincs mit szépíteni. Mégsem bánkódom, mert a pereccel együtt jöttek az eredmények is…
Olyan régen nem történt említésre méltó esemény, hogy vissza kellett lapoznom, megnézni, hol hagytuk abba legutóbb. Meg is van: folytattuk a körözést, hátha jönnek azok a fránya köridők is. Alaposan belecsaptunk a dologba, ugyanis a húsvéti hétvégén két napot is eltöltöttünk a Kakucs-Ringen – előbb Chrobák Jani oktatásán próbáltunk tempót gyűjteni, majd az ő igencsak hasznos tanácsai alapján magunk igyekeztünk faragni a másodperceken.
Mit mondjak, a szakértő segítsége kézzelfogható változásokat hozott, hiszen az ívek egymásba fűzése, a féktávok eltalálása és az elszámolt kanyarok megmentése terén is sok újdonságot tanultunk, amit ezúton is köszönünk Janinak! Az élményeken felbuzdulva pár nappal később visszatértünk, hogy legalább száz kilométert, azaz ugyanennyi kört tegyünk meg az 1007 méter hosszú ringen. Talán a sors akarta így, de ezt nem tudtuk teljesíteni, hamarosan azt is elárulom, hogy miért.
Egészen jól alakult a délután, kellemes, alig húszfokos hőmérséklet, részben napos idő – ennél jobbat kitalálni sem lehetne pályázáshoz. Előbb fordított irányban, azaz óramutató járásával megegyezően léptünk pályára, majd egy óra elteltével szemben, a balos kört követve. Az eddig mumusként tisztelt célvégi féktáv immáron mindkét irányban kiadta, még úgy is, hogy a korábban elképzelhetetlen 115-120 km/órás végsebességet sikerült elérni a célvonalon! Szándékosan nem mértem az időt, egyelőre a helyes ívek megtalálása volt a cél, de úgy éreztem belülről, hogy jó úton járok.
A felvételek utólag igazolták is az elméletet: anno, az elsőre futott perc körüli idő már a múlté, sőt, a legutóbb elért 53-as körök is messze járnak már a valóságtól. Előbb 52-re, majd az utolsó próbálkozás alatt már ötvenre (!) sikerült faragni a legjobb köröket! Azt hiszem, ez okozta a vesztem is: a sornégyes vas után még mindig szokatlan, hogy hirtelen érkezik meg a nyomatékcsúcs, meg-megindítva a 160-as hátsó kereket, ami hol vicces, hol ijesztő módon tolja keresztbe a vasat gázadáskor.
Jó párszor elment a gép feneke, sőt, már féktávon is sikerült egy-kétszer “megcsóválni”, azonban a mérés tanúsága szerint a 82. körben – talán már a fáradtságtól is – kikéstem az egyik ilyen kipörgést, s mire korrigáltam volna, máris szikrázva csúsztam az aszfalton…
Tanulság? A motor beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen napról-napra gyorsulok vele, ráadásul a gyakorlatban is megmutatta, milyen masszív egy dög. A tempós bukás ellenére sem keletkezett semmilyen kár a KTM-en, csupán egy-két kezelőszerv hajlott, de ezeket is szándékosan engedték el a csavarok. Fellazítás után minden visszakerült a helyére.
Ellenben az amúgy is csereérett ruházat maradandó sérüléseket szenvedett, így most már végérvényesen ez marad a pályára szánt, koptatni való darab, magamnak pedig be kell újítanom egy túrázásra alkalmas “cordura” szettet, mert hamarosan megkezdődnek – végre – a hosszabb motorozásaink is. Rövidre fogva: minden rendben, hiszen sikerült megtalálni – bizonyos értelemben – a KTM határait, s új saját rekordot futni, megcélozva immáron a negyvenessel kezdődő köröket. De addig is: ha valaki tud egy frankó eladó cordura szettet meg egy masszőrt, aki helyre egyengeti a vállamat, azt hálásan megköszönöm – mindkettőre nagy szükség lett hirtelen…