A gibraltári megérkezés után másnap reggel csak nyolc körül sikerült életet verni magamba, de a kellemes időtől és a kemping zöldjétől egész felvidultam – indulhatott a nap.
A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on
Az ébredés utáni mosdólátogatás közben végignéztem a növényzetet. Olyan volt, akár egy botanikus kert: rengeteg egzotikus növénnyel teleültetve, amiknek a nagy részét ismertem volt barátnőm tanításaiból, aki kertész. Ennyire buja, zöld kempingben még soha nem jártam. Viccelődtem is magamban, hogy ha lenne medence, maradnék még egy napot.
Az igazi vicc az volt, mikor később, közvetlenül az indulás előtt egy zacskó szeméttel és a kis SJ kamerámmal körbejártam a kempinget, és találtam egy príma medencét. Na de ekkorra már lebontottam a sátrat, és indulásra készen álltam, így kifizettem 21 eurót a szállásért, és kihajtottam a kapun.
Az előző este elvette a kedvem a tengerparti motorozástól, viszont a listámon a következő látnivaló egy igazi gyöngyszem, a nevével ellentétben festői szépségű Ronda városa volt. Beállítottam a GPS-t, és rábíztam magam. Az átkozott kütyü viszont valamiért megkergült, és több kilométerrel a helyes elágazás előtt eltérített. Legalább egy órát vett el a napomból, és olyan utcácskákba vitt be, amikre egyáltalán nem voltam kíváncsi. Persze hiszem, hogy minden okkal történik, ezért hamar napirendre tértem a malőr felett. San Pedro Alcantara után már csak a táblákban bízva balra fordultam, és nekimentem a hegyeknek.
A Sierra de las Nieves nemzeti parkon átvezető út a legmagasabb a környéken, de még így sem éri el a kétezer métert. Elég felhős idő volt, néha esegetett is egy kicsit, de ez csak a tenger és a magas hegy hatása volt. A megállókkal együtt is, alig másfél óra alatt jutottam át a hegységen, ami valódi időjárási demarkációs vonalként működik.
A környék igazi kincse: Ronda
A hágó északi oldalán már tikkasztó hőségben és szárazságban motoroztam. A lapályon, egy látványos szakadék körül épült fel Ronda városa, ami a nevével ellentétben egy szemet gyönyörködtető kis ékszerdoboz. A száz méteres sziklafalakon a hófehér házacskák piros tetővel sorakoznak. Minden gyönyörű és patika tisztaságú, gondolom a nagy turistaforgalom miatt ragaszkodnak a példás rendhez.
A város viszont él, és lüktet, nem úgy laknak benne, mint egy múzeumban, bár modernnek látszó épületet alig láttam. Biztos van valami szabályzatuk a hangulat megőrzésére, amihez ragaszkodnak is.
Nagyon szimpatikus a spanyolokban, hogy nem ciki nekik, ha valami érdekli őket. Márpedig elég kíváncsi népség, és ez jó. Eddig itt bámulták meg és járták legtöbbször körbe a kis csacsit. A szakadék és környéke megtekintése után tovább indultam utazásom eredeti céljához. El Chorro, ahol a híres El Camino del Rey található, már csak 60-70 kilométerre volt. Igazi andalúziai tájon motoroztam. Két magas hegy között, egy aranyló völgyben, tikkasztó hőségben. Régen vártam már erre az érzésre, és nem is csalódtam – fantasztikus élmény.
Ampert őrlő szélmalmokra bukkantam, de esküdni mernék, hogy felbukkant egy hórihorgas fazon is szürke gebén, lándzsával a kezében, és egy köpcös alak ügetett mellette, szamárháton… A két alak körvonalai lassan elvesztek a délibáb határán, én meg széles vigyorral az arcomon poroszkáltam tovább a cél felé. Az El Chorro kanyonban található a világ egyik legizgalmasabb ösvénye. Az 1900-as évek elején, két vízeséshez építettek erőművet, és a munkások, valamint a későbbi személyzet számára, építettek egy 2,9 kilométer hosszú függőfolyosót, mégpedig száz méteres magasságban a kanyon falára.
Annak idején maga a spanyol király is végigment rajta, azóta nevezik, El Caminito del Reynek, magyarul a király ösvényének vagy útjának. Ezt a félelmetes helyet már hosszú évek óta nézegettem a neten. A betonból készült függőfolyosó az elmúlt 100 évben tönkrement, sok részen leszakadt. Jó pár ember lezuhant és meghalt már itt, de emiatt még vonzóbb volt a számomra. Szerencsémre a malagai tartomány – uniós pénzekből – felújította, és belépő ellenében látogathatóvá tette. Hát ide akartam már évek óta eljutni.
El Chorro életveszélyes ösvénye
A motort a kanyon déli végénél leállítottam a parkolóban, és az információnál megkérdeztem, hogyan is működik a dolog. A hölgy természetesen nem beszélt még annyira sem angolul, mint én, de azért elmagyarázta, hogy jön egy busz félóra múlva, azzal menjek el a kanyon másik végére, és onnan sétálhatok vissza.
A buszról két helyen lehet leszállni. Az első közelebb tesz le a bejárathoz, a másik meg három kilométerrel tovább visz, és akkor a kanyon szelídebb részén is végig lehet sétálni, mielőtt a fizetőponthoz érne az ember.
Egyszer járok itt, gondoltam végigsétálok a hosszabb úton. Marha meleg volt, és izzadt a lábam a cipőben, ezért levettem a zoknimat, és a motornál hagytam. Mezítláb kellemesebb volt, legalább is eleinte. A táj lenyűgöző, békés. Zárt kanyonban, csendesen kanyarog a kristálytiszta folyócska, néhol kiszélesedve, hogy az embernek kedve támad fejest ugrani, a habokba.
Így andalogtam kényelmesen, és mire a fizetőkapuhoz értem, már öt perccel elmúlt négy óra. Egy nagyobb csoport várakozott a belépésre, és még néhány turista állt sorba a tízeurós jegyért. Kértem egy jegyet, de a fiatal lány – hibátlan angollal – közölte, hogy négy után már csak az interneten regisztráltak mehetnek be. Meglepődtem egy kicsit, mert ezt a turista infós hölgy elfelejtette említeni. Nyilván nem sétafikálok ilyen nyugodtan, ha ezt tudom.
Próbáltam a lelkére beszélni, de nagyon szigorúnak tűnt. Szerintem diákmelón lehetett, mert amikor kifakadtam, hogy ne tegye már ezt velem, Budapestről motoroztam idáig hát nem tökmindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb ember jut be négy óra után, mire hátulról egy férfi, spanyolul mondott neki valamit, mire megnyomott egy gombot, és a gép, már nyomtatta is a jegyet. Szóval mégiscsak lehet nyomtatni, ha valaki nagyon akarja…
Kaptam hajhálót, sisakot, és már neki is vághattam a sétának. A kanyon itt már nagyon szűk volt, és valóban a falra épített függőfolyosón lehetett csak haladni. Elképesztő, döbbenetes, mesebeli… Ilyesmi jelzőkkel tudom csak jellemezni a látottakat, s ennél jobban hiába is próbálnám leírni – erre egyszerűen nincsenek szavak, de szerencsére a képek majd beszélnek helyettem. Nagy hátránya a helynek, hogy motorral nem engednek be, de aki Malaga környékére megy pihenni, az ne csak a tengerparton napozzon, mert ezt kihagyni egyszerűen bűn.
Az örök vidám professzor és az olasz csajok
Megismerkedtem Pedróval, aki egy nyugdíjas, egyetemi professzor Marabellából. A lányával, fiával és annak kolumbiai menyasszonyával sétált végig a királyi ösvényen. Igazi vidám mókamester, de angolul Ő sem tud, ezért a kolumbiai leányzó fordított. Vele egyébként majdnem végig beszélgettem, s ez megint csak olyan pontja volt az útnak, ahol sokadszor eszméltem rá, miért is olyan veszettül izgalmas csavarogni a világban.
Az élményt kissé beárnyékolta, hogy a finom kavicspor beszivárgott a cipőmbe – talán emlékeztek, a zokni a motoron maradt -, és csúnyán feltörte a talpam, valamint a lábujjam a séta végére. A motornál elbúcsúztam új ismerőseimtől, és a buszról már korábban kiszúrt, a kanyon másik végénél lévő kempinghez hajtottam. Úgy látszik, ez a meglepetések napja, mert ilyen kempinget sem láttam még azelőtt… A hegyoldalba építették, de nem fektettek túl nagy hangsúlyt a kényelemre, mert egyik sátorhelyhez sem lehetett kocsival vagy motorral odaállni.
Egyébként nagyon kedves, csendes helynek tűnt, ráadásul itthon észrevettem, hogy nem sikerült a bankkártyámról levonniuk a szállás díját, tehát ez volt egyben a legolcsóbb is az út során. A cipőm vállalhatatlanul büdös volt, és a lábam is sajgott, ezért a sátorállítás után kimostam a cipőmet, és óvatosan megmostam a lábam. Szandált húztam, majd fájó csülkeimen felsántikáltam a büfébe. Odaült mellém először egy bécsi fickó, aki Berlinben él, és most éppen feleségével nyaralgat, csak az asszony már aludt, így mellém szegődött.
Kisvártatva leült hozzánk két olasz csaj, akikkel szóba elegyedtünk, s egyikükről kiderült, hogy otthon ő is egy YBR125-össel járkál. Kellemesen becsiccsentettünk így négyesben, és igazán jót beszélgettünk.
Még zárás után is ottmaradtunk a teraszon, azután szép lassan feloszlott a spontán asztaltársaság, és mindenki nyugovóra tért. Igazán tartalmas, és fárasztó nap volt, pedig csak 152 kilométert motoroztam – soha rosszabbat.