Másnap reggel, augusztus 12-én reggel, jó sokáig aludtam, ami főként az esti tivornyának és a mérhetetlen fáradságnak volt betudható. Elég kómásan főztem egy jó erős kávét, és meglátogattam a mosdót – úgy gondoltam, kezdésnek ez is megteszi, pedig már várt a napi látványosság, Toledo…
A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on
Itt jegyezném meg, ha ilyen helyen jár az ember, és van mozgássérülteknek fenntartott mosdó, akkor érdemes azt használni, mert többnyire jobban odafigyelnek rá, mint arra, ami mindenki előtt nyitva áll – na persze akkor, ha ezzel nem tartasz fel éppen egy rászorulót… Ezen a szent helyen olyan fürdőt találtam, ami párját ritkította.
Vagy húsz négyzetméter (!), padlótól a plafonig csempézve, cseppmentesre takarítva, esőztetős zuhannyal, meleg vízzel – mit mondjak, nagyon jólesett. Reggeli után összepakoltam, de a cipőm nem száradt meg, és egyébként is alig bírtam a talpamon állni, hisz’ nagyon fájt még mindig a tegnapi, zokni nélküli sétától a kanyonban. Úgy döntöttem, hogy jobb híján mezítláb, szandálban fogok ezen a napon motorozni. A cipőmet a fűzőjénél fogva felkötöztem a hátizsákomra, és valamikor tíz óra után elindultam. Bekapcsoltam a GPS-t, de nem is tudom, hogy beállítottam-e valami célt, vagy csak úgy mentem az orrom után… A következő konkrét célpont egy Toledo megyében található város volt, ahol egy baráti házaspár meghívására szándékoztam pár napot eltölteni. Szóval eleinte csak a Madrid táblákat figyeltem, és követtem, aminek az lett az eredménye, hogy hamarosan már a Malaga-Madrid autópályán találtam magam, ami csak azért bosszantott, mert észak helyett kelet felé haladtam…
Szóval letértem az A-92 autópályáról, amin csakhamar Granadába értem volna, ami nem csúnya, de pont nem abba az irányba szerettem volna menni. Észak felé fordultam, és most már tisztességesen beállítottam a GPS-t. Autópálya kizárva, alsóbbrendű utak, gyerünk! Továbbra sem fáztam, viszont az út hihetetlenül kihalt volt. Montefrío városka kivételével nem is tértem be sehová, itt azonban muszáj voltam időzni.
Toledo, az olívaolaj hazája
Ha valaki nem tudná, hogy hol készül az a mérhetetlen mennyiségű, spanyol olívaolaj, annak most mondom, hogy bizony pontosan errefelé. Andalúziát elhagyva már Kasztília-La Mancha szelíd dombjain csapattam a kis 125-ös, budapesti futármotorommal, ami továbbra is komoly feltűnést keltett a spanyol tájban. Olajfaültetvények között suhantam, ki sem láttam közülük – az ültetvények addig sorakoztak, ameddig csak a szem ellát, és még azon is jóval túl. Több száz kilométeren keresztül kizárólag olajfák, mégpedig katonás rendben. Az ember nem hiszi el, hogy még mindig csak olajfák, olajfák, olajfák, és mikor azt hinnéd, itt a vége, újabb több száz fa bukkan fel…
De semmi sem tart örökké, az olajfaültetvényeket kisvártatva marhalegelők váltották. Az összes országút menti föld és földút el van kerítve, le van zárva, esélytelen bejutni egy kis szájtátásra. Délután fél négy körül járt az idő, mikor elhúztam az egyetlen kemping mellett, amit ezen a napon láttam. Utólag sajnálom, hogy nem néztem meg, mert érdekes lehetett volna, mivel egész álló nap embert is alig láttam, nemhogy turistát. Spanyolországnak ez a része nem a turizmusból próbál megélni, ez kérem az éléskamra, tehát itt jó eséllyel csak helyiekkel legyedhetnék szóba, ami mindig érdekes.
Akárhogy is, végül nem álltam meg, helyette a N420-ason haladtam észak felé. Egy, a spanyol síkságból hirtelen kiemelkedő hegy nyergén megláttam egy eldugott kis utat, ami jobbra indult, pont a meredek oldal mentén. Letértem, hátha találok egy táborhelyet. Egészen a hegy tetejéig követtem a szebb napokat is látott aszfaltcsíkot. A tetőn egy telekommunikációs antennarendszer volt és egy őrtorony, amiben ott ült egy ember, és kémlelte a tájat. Erről a pontról a hegy mindkét oldalát és a távoli földeket is be lehetett látni, a fickó meg figyelte, hogy van-e tűz valahol. Komoly munka, ha jobban belegondolok, elképesztő kitartás és türelem kell hozzá, ugyanakkor iszonyú felelősség is…
Kilátás tehát akadt, sátorhely viszont nem, ezért készítettem pár képet az alant elterülő marhalegelőkről és a nyílegyenes országútról, ami keresztülvágott a síkságon, hogy a távolba nekiveselkedjen a következő, hirtelen magasba szökő hegynek. Leereszkedtem a kaptatóról, és tovább indultam, mégpedig azon az országúton, amit pár perce még a magasból fényképeztem. Kezdtem fáradni, és mivel a GPS a legrövidebb útra volt állítva, olyan mellékutakon is jártam, amin egy lélek sem volt engem és a Csacsit leszámítva. Az egyik ilyen mellékúton egy folyócska fölött keltem át, és éreztem, hogy itt bizony találni fogok táborhelyet.
A híd mindkét oldalán körülnéztem, de nem volt alkalmas lehajtó. Vagy lezárták vagy valami gazdaságba vezetett, esélytelen tábort verni. Végül is megnéztem a GPS-t, hogy a folyó távolabbi szakaszán érintkezik-e az út a vízzel, és lássatok csodát, volt másfél kilométerre egy ilyen pont! Gyorsan odahajtottam, lekanyarodtam a poros földútra, és a vízparton tanyát vertem. Egyszer csak jött egy terepjárós, így hát gyorsan megkérdeztem, hogy zavarok-e de intett, hogy maradjak nyugodtan. Úsztam egy kellemeset, és nyugovóra tértem.
Benzin nélkül a világ végén…
Reggel frissen ébredtem, és mivel El Chorro óta 418 kilométert tettem meg, mára csak kb. 170 kilométerem maradt Talaveráig, ahol már vártak rám. A reggeli készülődés közben volt időm a hangyák – aratás utáni – búzaszemgyűjtő expedícióját is megtekinteni, úszni egy kiadósat, és jóleső komótossággal elpakolni. Tízkor már motoron ültem, és a spanyol vidék sajátos kis útjain eseménytelenül tettem meg három óra alatt ezt a nem éppen hatalmas távolságot. Odaérve vicces volt, hogy ahová meghívtak, az egy frissen bérelt lakás, amelyet már napokkal előtte át kellett volna venniük, de a tisztasági festéssel nem készült el időben a tulajdonos.
Éppen a dolgok közepébe csöppentem: a költöztető-teherautó pár perccel utánam érkezett meg, így besegítettem a felcuccolásba, ami így is betartott vagy két órán át. Otthon sem költöztettem még, nemhogy Spanyolországban – egy újabb tétel kipipálva…
Két napnál hosszabb ideig sehol sem illik maradni szerintem, akármilyen kedvesen is invitálnak. Ennyi időre terveztem maradni, de a városi környezet miatt viszont nem szívesen hagytam az utcán a Csacsit ilyen kis időre sem. Ha soha sem lopnak járművet, akkor is tuti az enyém lesz az első a környéken. A barátaimnak garázsuk ugyan nem volt, de egy kis telefon- és számítógépboltjuk igen, hát ide toltuk be a gépet.
Augusztus 15-én reggel indultam tovább, miután megköszöntem a szíves vendéglátást. A következő komoly célpont már Leuven volt Belgiumban, ami több mint 2000 kilométeres utat jelentett. A fiam valami buliba hívott meg a Facebookon, mégpedig szombatra, én meg jeleztem, hogy ha törik, ha szakad, ott leszek. Ezt látta Kevin barátom Angliában, és lelkesen jelentkezett: Ő is jön, ott találkozzunk! Hétfő volt, újra motoron talált a reggel, és húztam a gázt, mert útközben meg akartam nézni Mont Saint Michelt, és Párizsban is szerettem volna egy kicsit motorozni. Áthajtottam Madridon és egy darabig Barcelona felé haladtam, majd egy enyhe balossal Soria és Pamplona irányába fordultam.
Madrid után teletankoltam az autópályán, és nem is gondoltam, hogy milyen nosztalgiával fogok erre a tankolásra visszagondolni még. Ugyanis augusztus 15-e nemzeti ünnep Spanyolországban, és minden zárva van, így a kis benzinkutak is. Soriában nem álltam meg a kúton, fogalmam sem volt, hogy ünnep van. Nem sokkal később tartalékra kellett tennem, és sorra csak hegyek jöttek, települések nélkül. Az első kút is már messzebb volt, mint szerettem volna, de mire nagy nehezen elértem, rádöbbentem, hogy az is zárva van. Az N111-esen haladtam északnak, nulla forgalom mellett, éreztem, hogy baj lesz ebből. Pár évvel ezelőtt, itt még nem volt gyorsforgalmi út, de most már az van. Az út túloldalán meg egy nagy benzinkút, nyitva. Már csak egy hatalmas beton elválasztóelem áll az utamba…
Több kilométert kellett kerülnöm, ami már tényleg az utolsó cseppeket faltam, és ez alatt háromszor állt meg… Mind a háromszor az oldalára döntöttem, hogy átcsurogjon a jobboldalról a maradék nafta. Az utolsó kísérletnél már nem is reméltem, hogy elérek a kútig, de nagy lendületet vettem, és így „vitorlázva” eljutottam a töltőállomásig. Mivel a boltok sem voltak nyitva, vásároltam két szendvicset és két sört is. Ismételten kihagytam Pamplonát, helyette bevetettem magam a Pireneusok csúcsai közé. Ezúttal sem találtam táborhelynek valót, és már erősen sötétedett – nem hiányzott így a fárasztó nap végére. Végül letértem egy apró kis útra, és addig mentem rajta, ameddig zsákutcába nem torkollott. Minden oldalon elkerített magánbirtokok, birkalegelők.
Megpróbáltam szóba elegyedni a pásztorral, de még azt sem tudtam eldönteni, hogy spanyolul, baszkul vagy katalán nyelven beszélt hozzám. Végül a jól bevált közös nyelven szóltam hozzá, amit mindannyian ismerünk, és megkínáltam egy kis saját gyümölcsből főzött, 50 fokosra simított házi pálinkával. Egyből lehúzta, majd egyre csak azt ismételgette – miközben levegőért kapkodott -, hogy forte, forte, de ezután már haverok voltunk. Kezet nyújtott, és elment a nyáj után, jómagam pedig megittam a sört, és rögtön bealudtam.
Helló Franciaország!
Reggel villámgyorsan összepakoltam, és a francia határ felé kanyarodtam. Mont Saint Michelt céloztam meg, de eszembe sem jutott, hogy könnyedén eljutok odáig egy nap alatt, ezért előbb Bordeaux felé indultam. Az út Pireneusokon átvezető szakasza csodaszép, kellemes, viszont ami utána jön, az meg maga a rémálom. Lakott terület végig, 200 méterenként körforgalom, és harminccal tötyög mindenki. Ha unod a pesti mazsolákat, ettől garantáltan agyérgörcsöt kapnál…
Nem akartam autópályázni, de nem láttam más megoldást, és ráálltam az A63-asra. Nem volt olcsó, de legalább haladtam rajta. Nantes-nál hagytam el a pályát, és bár fillérre pontosan nem emlékszem, mennyit fizettem, de életem hátralevő részében csak erre fogok gondolni, ha arra vetemednék, hogy újra feltévedjek a francia autópályára…
Ezután alsóbbrendű utakon haladtam, de már csak táborhelyet kerestem. Találtam is egy kellemes placcot egy öntözőárok és egy marhaitató között, távol az úttól. Az árok két széle hemzsegett a vidráktól, melyek a járataikat a partoldalba vájták. Nagyon barátságos hangulata volt az egésznek – a gyerekkori vízi táborokra emlékeztetett. Ismét eltelt egy nap, tartalmas volt, a megtett táv pedig 645 kilométer.
Másnap reggel kilenckor már úton voltam, és a Loire menti békés, hangulatos tájat élvezve hamar eljutottam Mont Saint Michelig. Sajnos a helyzet az, hogy nem engednek közel az apátsághoz járművel, ezt érdemes mindenkinek megjegyezni, aki ide tart. A gépeket vagy három kilométer távolságban le kell tenni, és be sétálni. Mivel a parkoló nem őrzött, ezért nem mertem hátrahagyni a holmijaimat, s szomorúan, de lemondtam a megtekintéséről.
A távolból azért készítettem pár képet, majd Párizst jelöltem meg úti célul a GPS-en, de nem akartam még ezen a napon odaérni. Innen a táj megtévesztésig hasonlít a mi dunántúli vidékeinkre. Szép nagyon, sőt már-már nosztalgikus ennyi idő után, de ugyanezt láthatom itthon is… A szinte eseménytelen nap végén, Párizs előtt 70 kilométerrel álltam meg egy szántóföld erdőszigete mellett aludni, miután letudtam a kitűzött 417 kilométeremet.
A másnapi párizsi látogatás járt a fejemben, miközben az esti boromat kortyolgattam, és arra gondoltam, hogyha minden jól megy, akkor a következő estét már családi körben töltöm. Végéhez ér a kaland, jön az utolsó rész – tartsatok velem akkor is!