Gyerekkoromban a motorozás volt az életem szenvedélye, de az utcai közlekedés valósága és a balesetveszély végül arra késztetett, hogy új utat keressek. Azóta már pályamotorozásra váltottam, de a kérdés továbbra is foglalkoztat: mi lesz, ha egyszer azt is kénytelen leszek abbahagyni?
Gyerekkorom óta csupán néhány dolog dobogtatta meg igazán a szívemet: Timi az általános iskolában, a vadászrepülők, a távol-keleti harcművészet és a motorok. Már 8-9 évesen, amikor először vittem apám Babettáját a kis utcákban, vagy tekerhettem el a gázmarkolatot bátyám kétütemű 125-ös Cagiváján, sisaknak nevezett tárggyal a fejemen, úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazi szenvedélyemet. Azután 17 évesen a motorozás az életem részévé vált, végre saját gépem lett, és mindig azon gondolkodtam, hogyan tudom majd finanszírozni, fenntartani ezt az életmódot.
Hajtott a motiváció, hogy három műszak mellett megszerezzem a diplomámat, magasabb fizetésem legyen, hogy messzebbre jussak majd a horizonton, és nagyon király GS-em vagy V-Stromom legyen. Az újabb túrák, a motoros felszerelés fejlesztése, a karbantartás – minden egyes nap ezen fantáziáltam, anyagilag kivitelezhetetlen túrákat tervezgettem távoli országokba, mert számomra a motorozás nem csak hobbi volt, hanem életforma. Másról sem tudtam álmodozni, még zenehallgatás közben sem, csak a motorozásról.
Jottányit sem csökkent a szenvedélyem az évek során, de az utakon töltött idő egyre feszültebbé tett. A forgalom megnövekedett, az utakon már szinte lehetetlen a nyugodt motorozás, állandó készültségben kell lenni. Naponta 100 kilométert teszek meg munkába menet, és számtalanszor fogom a fejem az úton látottak miatt. Az emberek már nem csak a forgalomra figyelnek – a telefonjuk, a közösségi média, a folyamatosan csipogó értesítések elvonják a figyelmüket, a menet közben kamerázásról meg ne is beszéljünk… Az utakon olyan balesetközeli helyzeteket látok, amelyek még 17 éves koromban is sokkoltak volna, mostanra viszont mindennapossá váltak.
Ráadásul a technológia fejlődése is közrejátszik ebben: az autók belül komfortosak, a bent ülők el vannak zárva a külvilágtól, valamint gyorsabbak is lettek. A modern automata váltókkal olyan előzéseket vállalnak nagyon sokan, amelyet régebben nem lehetett látni, hiszen úgy vannak vele, majd erőből megoldják a helyzetet, gyorsan beférnek „bárhova”, így a sofőrök úgy érzik, bármire képesek. A vezetők túlságosan magabiztosak lettek, és emiatt túl sokszor teremtenek életveszélyes helyzeteket.
Necces manőverek, be nem látható kanyarokban előzés, levágott balkanyarok? Ezek már rendszeressé váltak – mindig készenlétben kell lennem, hátha valaki szemben jön velem. Tegyük hozzá, hogy rengeteg céges autó suhan a forgalomban, hiszen a profitmaximalizálást szem előtt tartó multik között sajnos sok nem újabb alkalmazottakat vesz fel, hanem a jelenlegi dolgozókra akaszt rá plusz munkákat, így a – jellemzően területi képviselők – irgalmatlan mennyiségű kilométert tesznek meg naponta, és haladniuk kell, tapossák a gázt, mert a megélhetésük múlik rajta. Igaz, hogy az utakon sok autós figyel már a motorosokra, sőt egyre több, és ez jó érzéssel tölt el mindenkit, de szerintem ez még mindig nem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a negatív tapasztalatokat. Hiába nem növekszik a balesetek száma arányosan a járművek számával, engem egyre inkább szomorúsággal tölt el minden egyes út, és ilyenkor arra gondolok, milyen jó lehetett édesapámék idejében motorozni, amikor a faluban volt két traktor meg esetleg öt autó.
Sokszor csak kilépnék a házból, felugranék egy enduróra, elhagynám az aszfaltozott utakat, és megnézném, mi van arra, ahol szinte senki sem jár. Tudjátok, azokon a helyeken, amiket az országutakon haladva csak távolról kémlelünk, de sosem látunk. Na, de felmerül a kérdés: mi van, ha elesek és eltöröm a bokám? Ott az Isten sem fog megtalálni, hiába viszek magammal telefont a szinte nulla lefedettségű helyre, szóval ez sem tűnik egyszerű megoldásnak.
Számtalanszor megkaptam már: „Ó, te még fiatal vagy, neked nem lehet még bajod, előtted az élet…” – és hasonló bölcsességeket. Az az igazság, 32 évesen már máshogy látom a világot, mint 10-15 évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert háborútól vagy vírusoktól kell félni, hanem mert telik az idő, az esküvő és a családalapítás már nem csak távoli terv, hanem a közeli jövő, így ott lebeg a szemem előtt a tény:
hazavárnak és szükség van rám. Tudom, az életben néha el kell engedni dolgokat, amelyek egykor mindent jelentettek, de hogyan legyek meg motorozás nélkül?
Ez a kérdés napról napra nehezebb, minél többet kattogok rajta. Ha netán a pályázást is abbahagyom, nem tudom, mi lesz. Nyilván a nap ugyanúgy felkel, s lenyugszik majd, a barátnőm ugyanúgy az asztalomhoz hozza a kibontott sört és egy kis sózott mogyorót mellé, miközben a cikkeimet írom vagy a videókat vágom – és ez a boldogság egyik nagy szelete –, de ha van valami, amit úgy érzel, mindig is meghatározott téged, azt bizony nem akarod elengedni. Mindenkinek a saját élete van a középpontban és a mondás, miszerint: „Mindenki a saját szintjén nyomorog”, az szintén igaz, hiszen mi az én problémám ahhoz képest, ami sok emberrel a világban történik? Nos, semmiség, de mivel ez egy motoros oldal, ezért itt ez van a középpontban, és tudom, más is jár hasonló cipőben mint én.
Hogyan tovább? Egyelőre küzdök, azután pedig meglátom, miként alakulnak a lehetőségeim, és beszámolok róla, ha megtaláltam a megoldást…