– Kérlek, mondd, mondd hogy lenyűgöző az új Z1000! – Bár mondhatnám… – feleltem, s közben fáradtan megpaskoltam az amorf formájú tankot. Nem szentségtörés, de nem is örömóda az idei Z1000 bemutatkozása.
A hetvenes évek legelején a Kawasaki fenekestül felforgatta a motoros világot, amikor piacra dobta az első Z-t. A négyütemű, sornégyes blokk akkoriban újdonságnak számított, ahogy a kétszáz kilométer/órás végsebesség is, a hatalmas tárcsafékről nem is beszélve. A gép ijesztő, mégis csábító volt, s a szakma el is nevezte ezek alapján “Frankenstein lányának”.
Mára a Z1 legelső példányai a gyűjtők garázsának ékkövei lettek, elvétve találni csak megfizethető, makulátlan darabokat. A legenda sikerét meglovagolva a Kawa tíz évvel ezelőtt piacra dobta a régi típus modern átiratát, a méregerős, csupasz Z1000-t. Bátran állítom, szerelmes lettem a vasba, olyan nyers és hivalkodó volt, hogy tényleg méltó szellemi örököse lett a három évtizeddel korábbi ősnek. Az elmúlt időszakban egyre csak csiszolták, finomították a Z-t, és sajnos ennek során sokat veszített nyers modorából, durvaságából. Már-már túl puha lett, s ezt bizony a rajongók is szóvá tették, ezért a kobei mérnökök tavaly alapjaitól tervezték át a gépet, mondván: valami durva kell? Nesztek, ilyen durvát még nem láttatok!
És tényleg. Lenyűgöző megjelenés, mely mindössze egyetlen szögből, a motor mellé-elé térdelve mutat igazán jól. Lehet, hogy nem véletlen? Szándékosan leigázni akartak, amikor papírra vetették a nagy Z sziluettjét? Mindenesetre nem lehet szó nélkül elmenni a forma mellett, az tény. Tavaly ősszel a milánói kiállításon láthattuk először az ezrest, és már ott sok kritika érte, hogy az első fejidom túl alacsonyan van. Nos, a fanyalgóknak is azt tanácsolom, guggoljanak le mellé, és nézzenek a szemébe: az oldalt futó hullámos motívum, mintha egy támadó komodói sárkány lenne, ahogyan farokizmát megfeszítve S-alakba görbíti testét, és a végén a fejidom maga a leszegett fej. Aki Mark O’Shea és Stewe Irvine természetfilmjein nőtt fel, bizonyára tudja, hogy az ilyen fenyegető póz után általában valami komoly sérülés következik…
A nyeregbe pattanva azonnal feltűnik, milyen messze is van a műszerfal – az indításkor vadul cikázó “vakus” fordulatszámmérő és a digitális sebességmérő valóban szokatlan helyre került, már csak a fejidom elhelyezése miatt is. A kormány – mint minden csupaszon – nagyjából kézre áll, talán a szöge lehetne kicsit nyitottabb, hogy még jobban kézbe simuljon, de ezt már tényleg egyéne válogatja. A startgombot megnyomva dörmögve kel életre az 1043 köbcentis, sornégyes blokk. A váltót egyesbe pöccintve ismerős “Kawa-zaj” hallatszik: nem tolakodóan, de határozottan csattan a váltómű, jelezve, hogy ez tényleg egy nyers gép, mely erős kezet kíván.
Elindulva a korábbi szériák remek kezelhetősége köszön vissza, az irányváltásokhoz tényleg elég csak a kanyarra gondolni, és tetszés szerint testtel vagy egészen enyhe ellenkormányzással már ívre is tehető a 221 kilós vas. Azonban akad néhány apróság, mely belezavar a szinte idilli összképbe. A fordulatszám emelkedésével egyre zajosabb a blokk, ami nem lenne baj, hiszen a régebbi Kawák is erős mechanikai zajjal működtek, ám itt sajnos kellemetlen vibrációkkal is jár a dolog. Négyezertől enyhe bizsergés lesz úrrá az ülepünkön, majd hatezernél a kormány és a tükrök is mozgásba lendülnek. A visszapillantók képe elhomályosodik, a gépet borító vagány műanyagok pedig rázendítenek – mintha csak elfelejtettek volna a gyárban meghúzni egy-két csavart. A gyönyörű formájú visszapillantók egyébként sem állnak a helyzet magaslatán, ugyanis a dizájn kedvéért feláldoztak egy kicsit a praktikumból, ezért – testmérettől függően – a mögöttes kép nagyjából harmadát kitakarja a vezető felkarja és válla.
Mondjuk országúton nem is lesz sok szükség a tükrökre, hiszen az egyik legfürgébb rendszámos géppel van dolgunk, amit aligha fognak lenyomni a többiek. A blokk már kétezres fordulatszámtól lelkesen pörög fel, és ehhez nagyban hozzájárul a rövidre szabott végáttétel is. Mintha csak egy hatszázason vagy hétötvenesen ülnénk, a nagy Z ötezres percenkénti fordulatszám mellett hatodikban is csak nagyjából száztízzel megy, ezért hát a városból kiérve valóban elég a legfelső fokozat – csupán a hangorkán előcsalogatása miatt érdemes visszapakolni kettőt-hármat, a gyorsulással nincs hiba. Ha mégis elforgatnád, 7300-as fordulatszámnál már 111 Nm-es forgatónyomaték fogja tépni a láncot – a függőleges szabadesés garantált.
Az urbánus környezetet elhagyva mi is bevettük magunkat a kanyargós szerpentinekre, ahol a literes gép tudása legjavát adta, azaz adta volna. Bármennyire is jók a 41 millis csúszószár-átmérőjű Showa teleszkópok, fehér aszfalton a hátsó traktus hiába akarja követni a motor orra – és a vezető – által kiválasztott ívet. A galibához a futómű hangolása is hozzájárul, ugyanis kőkeményre állították a vasat, ezért bizony a Z hepehupás utakon nem igazán kíméli az ember hátsóját. Rendben, ez egy marcona, férfias vas, vagyis akár passzolhat is hozzá ez a feszes, kőkemény karakter, és a bizonytalan kanyarodás valódi oka sem ez. A hiba inkább a Dunlop D214-es gumiban keresendő, ugyanis a túl széles, 190-es hátsó nem igazán harmonizál a motorral, ráadásul az abroncs anyagkeveréke sem nyűgözött le bennünket. Igazán kár érte, mert egy gondosabban kiválasztott gumival egészen biztosan élvezetesebb lett volna a kanyarvadászat, mely azért így is sok boldog percet okozott.
Ellenben a fékekről csak jót tudok mondani, tényleg úgy működnek, ahogy az a nagykönyvben le van írva. A Kawasaki feliratot viselő, egyébként Tokico gyártmányú négydugattyús, radiális egységek határozottan, mégis kiváló adagolhatósággal segítik a vezetőt, talán a betétet is jobbak lettek, mint az elődmodellen, és a 310-es első tárcsák is bőven túlméretezettek. Kár lenne bármit variálni rajta – a lassulás úgy tökéletes, ahogy van.
A rövid próbakör végén a városba visszaérve azonban újabb hiányosságokkal kellett szembesülnöm, melyek akkor is említést érdemelnek, ha tudjuk, hogy a nagy Z-t elsősorban nem munkába járásra fogják használni. Ide tartozik a Z800-nál is említett igen szűk kormányszög, mely itt mindössze 29 fokos szögben engedi elfordítani a kormányt, ezért kissé bajos sávot váltani az álló autósorok között. Ráadásul a nagy tempó mellett tapasztalt kellemes gázreakció is a múlté, ha araszolásra szorulunk, ugyanis az injektor hangolása kissé durvára sikerült. Ha hirtelen zárjuk, majd újra nyitjuk a gázt, viszonylag nagyot ránt a vas, bár ez inkább tulajdonsága, mintsem hibája a 2014-es modellnek. A tulajdonosok visszajelzései alapján készítették ilyenre, hogy minél gyorsabban és agresszívebben reagáljon a gázparancsokra, ahogy az egy ilyen vérmes streetfighterhez illik. Ha úgy nézzük, igazuk is van, elvégre a Z-t nem babazsúrokon és Zsüsztin Bieber hasonmásversenyeken fogják használni…
Vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor visszaadtam a tesztmotort, és pár pillanatra még megcsodáltam a formáját. A nagy tömeggel ellentétben jelentem, jómagam beleszerettem a vonalakba, vad és csábító a gép, ráadásul kicsit sem szokványos – csillagos ötös a tervezőknek. A merészen rövid áttétel szintén jó pontot érdemel, ahogy a csak szuperlatívuszokkal jellemezhető fékrendszer is. Igazán kár, hogy a szűkre szabott kormányszög, a kelletlen hátsó abroncs és az idegesítően zörgő, vibráló alkatrészek belerondítanak az összképbe. Annyira vágytam, hogy egy csillag, egy etalon legyen a nagy Z, melyről csillogó szemekkel mesélhetek, mikor a legjobb idei tesztmotorról kérdeznek.
Pedig valójában nincs nagy baj vele, de ez a gép – számomra – még egyszerűen nincs kész. Ráférne a hangolás a futóműre, mely szerencsére minden paraméterében személyre szabható, és a kellemetlen pillanatokat okozó Dunlopok is mennének, ha egy ilyen vasat vásárolnék. Egyébként meg lehet, hogy nem is a motorral van a baj, csak a világ változott, és én kapaszkodom egy negyvenéves ikonba, mely annak idején maga mögé utasította a komplett motoros mezőnyt? Akárhogy is, ha az ős Z1 volt Frankenstein legszebb lánya, akkor a most próbált átirat az ő butuska húga… Tegyük hozzá rögtön, a butuska, de gyönyörű húga, akibe a hibái ellenére azonnal beleszeretsz, de érzed, s tudod, hogy ezt a csökönyös szépséget neked kell felnőtt, érett nővé csiszolnod.
Micsoda szerencse: az életben hosszú évek munkája, míg egy fruskából valódi nő lesz, de a Z1000 esetében nem kell ennyi időt rászánnod, hiszen az átnevelés csak két-három napig tart – csupán egy kis odafigyelés és finomhangolás kell, no meg egy gumicsere, hogy valóban úgy tündököljön, ahogy egy ikonhoz illik.