Ha így kora ősszel csak három-négy napod van, akkor is tehetsz egy igazán felejthetetlen motorostúrát. Íme, a recept – irány dél-nyugat!
Csapatunk Pápáról indult kora reggel, szentgotthárdi tankolás után átléptük az osztrák határt, majd dél felé vettük az irányt. A szlovén határhoz közel rátértünk az osztrákok által kedvelt 69-es útra, ami lankás dombok között vezet, majd felvisz a hegyekbe – mindenkinek csak ajánlani tudom. Egy rövid ebédre megálltunk a Leutschach közelében lévő Route 69 motoros étteremnél. A mellékhelyiségben ausztriai motoros bandák matricái mindenhol, a terasz deszkapadlóján mély égésnyomok, amik jó hangulatú motoros bulikra utalnak. A kávéjuk finom, az étel is jó, motorosokat örömmel szolgálnak ki – príma hely.
Innen tovább folytattuk utunkat a kedvenc szakaszunkhoz, a lavamündi szerpentinhez, s a kedvünket az sem vette el, hogy súlyos felhők gyülekeztek a hegy fölött. Kiadós esőt kaptunk a nyakunkba, de csodálatos módon a hegy másik felén, a kápolnánál már nem esett. Itt leteszteltük az új gumikat, és igazi lábtartókaristoló kanyargás vette kezdetét. Leérve a hegyről a békésen legelésző tehenek öt vigyorgó motorost láttak, akik annyira fellelkesültek, hogy visszafordultak és felfelé is kiélveztek minden kanyart. A kápolnánál irány vissza, mert közben a haragos felhők utolértek minket, és az előző esőnél keményebb jégeső kopogott a sisakokon…
Most már irány Szlovénia!
Tovább haladtunk nyugat felé a határhoz közeli 81-es, majd 82-es úton. Bad Vellachnál léptük át a határt, ahol az út gyönyörű erdős részen vezetett keresztül bennünket. A rengeteg kanyart már nem is számoltuk, csak élveztük a príma aszfaltot. Következő pihenőnk a Bledi-tónál volt, egy igen különleges helyen, Tito egykori rezidenciájában. A kávé kortyolgatása közben szemléltük a tó közepén kiemelkedő, ékszerdoboz-szerű szigetet, és megállapítottuk, hogy a diktátor bizony tudott élni… Innen fél óra gurulásra volt a szállásunk Kranjska Gorában, amit az egész napos csapatás után jó volt végre elfoglalni, és kifújni magunkat. Két évvel ezelőtt a Nika Hostelben szálltunk meg, ez most teljesen más hangulatú, de ezúttal sem csalódtunk. Fejenként 15 euróért kaptunk külön fürdőszobás szobákat, tv-t, wifi-t és egy reggelit – tényleg ajándék ennyiért. Este még megnéztük a kis belvárost, majd nyugovóra tértünk, hogy másnap pihenten pattanjunk nyeregbe.
Szevasztok, hegyek – megérkeztünk!
Kranjska Gorából a Júliai-Alpokon keresztül vezető utat választottuk, amit nem bántunk meg: ötven (!) számozott visszafordító jó bemelegítés volt az aznapi menetre. A kanyarok kb. fele bazalt kockakövekkel van kirakva, melyek a világháború mementójaként maradtak itt – jól néz ki, de az I. világháború alatt orosz hadifoglyokkal épített ívek alaposan megnehezítették a motorosok dolgát. Az 1611 méter magas Vrsic hágón megálltunk, hogy megcsodáljuk a mögöttünk és előttünk elterülő gyönyörű hegyeket.
A kanyargós út végén érkeztünk Bovecbe, melynek határánál megnéztünk az I. világháborús, viszonylag épen megmaradt lövészárok rendszert, ahol dédnagyapáink harcoltak az olaszok ellen a rengeteg áldozatot követelő isonzói csatákban. Ezt követően megkerestük a közeli katonatemetőt, ahol közel 600, a monarchiáért harcoló katona nyugszik. Innen egészen Goriziáig az Isonzó völgyében haladtunk. Sajnos nem volt időnk betérni a kobaridi múzeumba, ahol még magyar nyelven is tájékozódhatunk az isonzói csatákról, de sebaj: a kanyarokért, a tájért és a múzeumért is érdemes lesz visszatérnünk.
Gorizián keresztül érkeztünk Triesztbe, ahol már valódi hőség fogadott minket. A melegtől kissé aléltan fogyasztottuk el végre az igazi olasz eszpresszót. Koper érintésével jutottunk Horvátországba, ahol egy kiadós, jéggel fűszerezett eső zúdult a nyakunkba, ezért az autópályát választottuk a tengerparti út helyett. Pulára érve elfoglaltuk a szállásunkat és már vacsora közben, egymást túlkiabálva szurkoltunk focistáinknak, akik hallva biztatásunkat összekapták magukat és alaposan megverték az osztrákokat. Soha ennyire büszkék nem voltunk még a magyar csapatra. Bátran állíthatom, hogy ennél jobban nem lehetett befejezni a napot.
Kell egy kis áramszünet…
A sok száguldás után egy pihenőnapot iktattunk be. Délelőtt városnézés, majd a pulai erőd második világháborús kiállítása, ahol elsőként egy korabeli BMW motort csodáltunk meg… Órákon keresztül gyönyörködtünk a római kori emlékekben: amfiteátrum, Sergius diadalíve, Róma és Augustus temploma. Élmény volt látni, ahogy a több ezer éves emlékek mellett a velenceiek uralma alatt felhúzott paloták és a Habsburgok által épített rezidenciák laza összevisszaságban keverednek egymással.
Az utcán sétálva, ahogy meghallották a pincérek, hogy magyarok vagyunk, egyből magyarul szólaltak meg és ebédre invitáltak. A késői reggeli és a meleg miatt nem voltunk éhesek, ezért nemet mondtunk a szívélyes invitálásra, sőt inkább motorra pattantunk és célba vettük Vodnjant. A középkori hangulatú kisváros legnagyobb templomában őrzik négy mumifikálódott keresztény testét és számtalan ereklyét. Ezt még évszázadokkal ezelőtt menekítették ide a velenceiek, mikor Velencét ostrom alá vették. Bár magyar nyelvű leírás, vezetés nincs, a plébános rendkívül kedves volt: sebtiben kerített nekünk egy magyar nyelvű cd-t, hogy megismerhessük az ereklyék történetét.
Innen Rovinjba mentünk, ahol végre megmártóztunk a tengerben. Az úszástól kellően megéheztünk, s bár találtunk tengeri uborkát és remeterákot, de inkább egy rovinji étterem mellett döntöttünk. Rövid séta a zegzugos belvárosi utcácskákban, majd a várva várt vacsora, ahol kifejezetten horvát ételeket kóstoltunk.
Már sötétedett, mikor hazaindultunk. Gondoltuk, korán lefekszünk, mert másnap közel hatszáz kilométer várt ránk. A tervünk dugába dőlt, mert házigazdánkkal leültünk egy kicsit beszélgetni, ami órákig tartó, érdekfeszítő társalgássá nőtte magát. Kiderült, hogy Zelimir nem horvát, hanem bosnyák származású, aki Szarajevóban élt, harcolt a délszláv háborúban, de egy havi csatározás után úgy gondolta, fontosabb a család, és inkább leszerel.
Igényes és jó hangulatú klip a négynapos túráról
Nem gyávaság ez, csupán józanság, hiszen akkor elképesztő kaotikus helyzet uralkodott arrafelé. Nem tudta, hogy az ellenség hol van, előtte, amerre lő, vagy a háta mögött, a saját hadseregében. Szinte hihetetlen, de a kuszaságban könnyedén előfordulhatott volna, hogy egyszerű tévedésből sajátjai lövik hátba. Mivel NB I-es kézlabdakapus volt, így könnyen leszerződtették Pulára, ezzel megmentve őt a háború további szörnyűségeitől. A beszélgetés alatt nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bár más nép fiai vagyunk, a múltunk és a jelenünk összeköt bennünket. Gondolkodásban, érzelemvilágban, egyéni és nemzeti sorsban közelebb állunk egymáshoz, mint a nyugat-európai népekkel. Baráti hangulatban köszöntünk el egymástól, és tudjuk, bármikor visszatérhetünk, Zelimir örömmel lát bennünket.
Csak semmi autópálya!
Korán indultunk, szándékosan kerültük az autópályát. Végig az isztriai félsziget keleti partján motoroztunk, első pihenőnk Opatiában, a valamikori Abbáziában volt. A tengerparti tízóraizás közben megcsodáltuk a távolban felsejlő Krk és Cres szigeteket. Az I. világháború előtt kedvelt üdülőhely volt a legfelsőbb rétegek körében, ez látszik is a korabeli villák sokaságán. Itt egy szerb harley-s csapattal találkoztunk, kölcsönösen megcsodáltuk egymás motorjait, majd továbbindultunk. Trieszten keresztül a hegyek felé vettük az irányt, a tengerparti, világos színű, életveszélyesen csúszó aszfalt helyett jobb minőségű utakat találtunk, amin élmény volt a túra utolsó kanyarvadászata.
Azonban kár volt kapkodnunk, s Zágráb előtt gyorsan meg is álltunk, mégpedig egy dinnyeárus mellett. Éhesek is, szomjasak is voltunk, jól esett a mézédes dinnye. A helyiek furcsán néztek az öt elcsigázott, borostás fickóra, akik a buszmegállóban habzsolták a piros húsú finomságot. Ezután újult erővel vetettük bele magunkat a zágrábi forgalomba. Itt lassan megfőttünk, mire átértünk a városon, pedig szándékosan az elkerülőgyűrűt választottuk.
Rengeteg autó, a melegtől ideges sofőrök, már oda sem figyelünk, amikor valaki ránk dudált, majd másodszor is. Csak nem adta fel: mellénk ért az autós, s tovább dudált. Nem tudtuk, mi baja, veszettül mutogat nekünk, horvátul magyaráz. Nagy nehezen megfejtettük, azt akarta, kövessük. Nemsokára megállt egy kávézónál, majd ott csatlakozott egy hölgyhöz, aki tudott angolul. Kiderült, hogy a Moto Susret MK Prigorje motorosklub tagjai. A srác kiszúrt minket a forgalomban, és örömmel meghívtak egy kávéra minket – a vendégszeretet és a motoros összetartás kitűnő példája! Miközben szusszantunk egyet, és felfrissültünk, meghívtak a közelgő motoros találkozójukra, amit sajnos vissza kellett utasítanunk, nem fért bele az időnkbe.
Elláttak még pár jó tanáccsal, merre induljunk haza, hol van jó út, mit kerüljünk el, s ezt megfogadva haladtunk, a határig meg sem álltunk. Fáradtan, a melegtől elcsigázva, de élményekkel gazdagon tértünk haza. Két nap múlva már egymást kérdezgettük: mikor indulunk vissza, ma vagy holnap? Felejthetetlen egy kör volt, biztosan visszatérünk még.