Itt tűnődve az akták fölött, a szürkés látképpel magam előtt egyre erősebb bennem a Nyár utáni vágy. A színes kavalkádja az utcán sétáló embereknek, a vidám kacajok beszűrődése az ablakomon. A vérem pezsgése, hogy merre vegyem az irányt a motorommal. A felszínre törő emlékképek, hogy merre barangoltam. Szinte elém festődik egy vászonra, Picasso is megirigyelhetné. Egy-egy erőteljesebb ecsetvonással a hegyek szerpentinjei tűnnek fel. A magasba ívelő utak, melyek átvezetnek a határon túlra. A növényzet övezetessége, a cseres- tölgyesektől a fenyvesekig váltja a lankásabb völgyeket. A tiszta magaslati levegőbe pedig öröm lélegzetet venni.
A 25-ös közútról letérve, egy darabig a 24-esen haladva Pétervására irányában az útviszonyok nem voltak túl biztatóak. Megérkezve a városközpontba egy kis barokk stílusú kápolna csábított pár kép erejéig. A helyi mendemonda szerint az 1722- ben elkészült épülettel a Keglevich család, egyik fiuk halálának állított emléket. A Tarna patak kies völgyében elterülő Istenmezejét átszelve, különös alakú vonulatra lettem figyelmes – Vallóskő. Ha hihetünk a legendának, akkor itt, ezen a helyen vált kővé Noé szőlője. Tovább folytatva kis kiruccanásom az országhatár felé, a zabari felújított útburkolat fogadott. Ez igen, ilyenből kellene hazánkban sokkal több! Jól tapadt rajta a Prelli és megfelelő a minősége. Szépen lehetett egyik kanyarból a másikba tenni a gépet.
Átérve más vidékre nem győz az ember betelni az új képanyaggal, a szem meg „kattogtatva” közvetíti az agyunknak elraktározásra.
A forgalom egyre gyérebbé vált, a magyar helységtáblák fokozatosan megszűntek, ahogy egyre mélyebben haladtam Szlovákia erdeiben.
Az Ajnácskő, – szlovákul Hajnáčka – felett magasodó bazaltkúpot már messziről észre veszi az arra tévedt turista. Egykoron végvár ékeskedett rajt’, mára csak a romjai maradtak. Sőreg (Šurice) és Csomatelek (Čamovce)- magyar falukon keresztül motorozva a Cseres- hegység lábánál megpillantottam Füleket (Fiľakovo). A főtér parkolójából a vár robosztussága tekint le ránk. A hatalmas sziklatömbre épült monstrum csábít, hogy „hódítsuk” meg.
A csekély összegért megváltott belépőjeggyel ( 2 euró; áprilistól- októberig 10- 18-ig tart nyitva) a zsebemben neki vágtam bőrruhában, 30 C-os melegben. A felfelé vezető szűk utcácska üzletekkel szegélyezve nagyon hangulatos volt. A megbarnult falak a történelmi idők vasfogának nyomait hordozzák magukban. A Bebek- bástya maradt a legjobb állapotban, ami vár- és várostörténeti kiállításnak ad helyet.
Felérve, a panorámában kissé csalódtam, nem igazán az fogadott, amit ettől az egekbe emelkedő középkori erődítménytől vártam. Ennek ellenére igazán tetszett a maga ódonságával.
Hazafelé fordítva a kormányt Salgótarjánnak még nem értem be ennyivel, hiszen ott magaslott Somoskő, oldalán egy igen érdekes bazaltzuhataggal. A várhegy sajátos kincse az is, hogy pontosan kettészeli az országhatár. A csodálatos látkép itt azonnal feledtette az előzőleg nem várt élményt. Lenyűgözve álltam és gyönyörködtem a mesébe illő tájban.
Nagy butaság lett volna, ha kihagyom, viszont a túloldalról felém „kiáltó” Salgó várára már nem jutott időm, mivel esteledni kezdett, így azt egy következő alkalomra hagytam.
Szinte újra éltem az egész túrát, mintha tegnap lett volna. A sóvárgás egyelőre még marad, de vissza kell csöppenjek a valóságba – most vár a munka…
