“Az önmérséklet megedzi az embert.” (Seneca) Hogy ennek mi köze a motorozáshoz? Nagyon is sok.
Szerintem mindenki emlékszik arra a szörnyű balesetre, ami itt történt, a közvetlen közelünkben, és amiről híressé/hírhedté vált a mecseki szerpentin. Ez az incidens (is) elkerülhető lett volna, ha az okozó visszavesz a “majd én megmutatom” faktorból. Az ominózus felvételen látható, hogy emberünk szépen görbíti a motort, viszonylag normálisan megy, majd amikor kollégája megelőzi, elszakad nála a cérna – Nehogy már én ne tudjak így menni! -, és olyan manővereket vállal be, amik túlmutatnak a tudásán az adott helyzetben.
Egyre inkább terjednek az “on-board” felvételek, mikor a vezetők (autós, motoros) kamerát szerelnek a gépre és így örökítik meg kalandjaikat. Ezek általában semmilyen következménnyel nem járnak, sokan viszont úgy gondolják, a kamerán keresztül mutatják be tudásukat az internetes társadalomnak. Oda viszont minek feltölteni unalmas, szabályos közlekedést? Így születnek az önjelölt “Ghost Rider-ek”, akik forgalomban borzolják a nézők és a többi résztvevő idegeit.
De nem kell ahhoz kamera, hogy valakinek “elszálljon az agya”. Elég, ha úgy gondolja a motoros, hogy a buszmegállóban állók csak arra kíváncsiak, hogy ő hogyan gyorsít – stoppie-zik -, egykerekezik városban. Pedig ritkán állnak oda ezért az emberek… Ők a buszra várnak és maximum egy majmot látnak motoron, aki a cirkuszban érzi magát és feltűnősködik. Nem honi betegség ez, hiszen a South Park negyedikesei egy egész epizódon keresztül foglalkoztak a problémával.
Szóval mielőtt meghúzatjuk, gondoljuk végig, hány embert zavarhatunk az örömködésünkkel? Mielőtt a csapat után eredünk a kanyarvadászatban, mérlegeljünk, megengedi-e a tudásszintünk az adott tempót? Lehet, hogy azért is érdemes visszavenni, mert bár jól motorozunk, a többiek helyismeretük miatt vannak éppen előnyben. Mert nem elég a profi motorkezelés, ha a következő kanyarban néhány kátyú vagy az út széléről felhordott sóder vár minket…
Széles utat!
MSE