“Október 14, kellemes őszi nap. Pont jó egy kis motorozáshoz. Alex barátommal Komlóról Szentlőrincig csorogtunk, Pécs felé már kissé meghúzogattuk a bajszát a mociknak...
Szöveg és kép: Marosi Béla
A hátsó elkerülőn Alex bemutatót tartott előzésből az autósoknak. Elegáns volt. Tovább a 6-oson, Hosszúhetény felé balra be.
– Na most húzd neki! Király! – Azért a Hornet elment. Gáz vissza.
– Akkor is csúcs ez az érzés!
Előttem teknő, enyhe jobbos, benne cammog egy monstrum. Alex már a túloldalon kapaszkodik felfelé. Belátok mindent, sima ügy, gáz se kell. Mellé érek.
– Baj van! De most miért szitál? – Nézek előre, jön az árok. Szép, beton. Mögötte földhányás. 50-50. Szakadás…
Csend. Fekszem az árokban. Előttem pár méterre a motor, körülöttünk apró darabok. Bukó, kesztyű le. Rezeg a zsebem. Előveszem a telót, Alex hív.
– Merre vagy cimbora?
– Fekszem az árokban és rohadtul fáj a hátam!
– Mi?!
Szakadás.
Zaj, beszéd, mozgás. Kedves emberek. Teszik fel a gallért, lekapják a dzsekit, pulóvert, felraknak a hordágyra. Tolják be a csatlakozókat, jobb véna, bal kézfej.
– Nadrágot vágjuk?
– Á, meg tudom emelni magam. – Húzzák.
– Várj, ott a combon is.
– Ragaszd le!
Közben kérdeznek gyógyszerallergiát, adatokat, történést. Válaszolok, ahogy tudok és közben kérem a telómat. Azt nem engedem elvinni. Infúzió, oxigénmaszk, visznek a gépbe.
– Kicsit zajos lesz és lehet szédülni fog.
– Aha. Mert helikopter, nem? – Szakadás.
Most tolnak. Villanyvilágítás. Megint kedves emberek.
– Pólót vágnánk, mert máshogy nem megy.
– Vágják! – Sürgés, forgás, irányított káosz. Papír toll felettem.
– Alá kéne írni, hogy megvizsgálhassuk és és kezelhessük.
Megy a ”miniszteri,,. CT, röntgen, segítenék mozogni, de nagyon fájok. Végül csak egy marad. Ő eltol a szobámba és betol a helyemre. Kiterítve fekszem, pucér vagyok a takaró alatt, felettem infúzió. A katétert nem érzem, csak látom. Oxigénmaszk az arcomon.
– A bokája ripityára tört. Este műtik. Mehet?
Aláírom.
– Ajaj. Telefonálnom kell.
Pár hívás, és akinek kell, az megtudja. Pihenek. Próbálom összerakni a részleteket, számolni a fájdalmakat, de kusza minden. A túlsó sarokból egyeske.
– Helló. Veled mi történt?
– Motorbaleset. A betonárokban végeztem.
– Az szép. Rajtam megállt az Ifa páros kerék 5 köb fával.
Azta@a! Ifa alatt ék! Mellettem négyeske.
– Engem elrántott a ló. A bal lábam rommá tört.
Ketteske csöndes. Visznek műteni. Majd hoznak vissza, mert előbb egy életmentő. Ismét visznek.
– Altatnánk. Aláírja?
Írok. Mire felébredek már kész a lábam, gipszcsizma, sárga újak. Elég randa látvány, de az ujjak mozognak. A héten kicsit összemelegedünk a szobatársakkal. A nővérek kedvesek, határozottak. Viccelődni lehet, de packázni nem. Ketteskét elviszik, hoznak mást.
– Szevasz. Veled mi történt?
– Motorbaleset. Másodszor. Pár hónapja hagytam el a mankót.
– Hány éves vagy?
– Húsz. – Az szép… Itt most ő a csúcs 3 születésnappal.
Az implantátumokból majdnem kijönne egy vasember páncél. Lassan gyűjtöm az infót. Pár karcolás, horzsolás, vágás. Sarok- és ugrócsont. Újraalkotta Dr. Bukovecz. Bal lapocka és négy borda törött, kevéske légmell hozzá. Lapocka magasságában a csigolyákról vmi csipkésszélű csontok töredeztek le, amik kapcsolatban állnak a hátizmokkal. Ha mozdulok recseg, ropog és rettentően fáj. Kb. öt hónap, ha el nem tolom. DE ÉLEK! Közben jön a telefonok hada.
Alex : -Nyugi cimbora. Motor és darabok a garázsban, autó a ház előtt, egyéb értékeid vigyem a szüleidhez? Mikor jöjjek?
Szüleim : -Hogy vagy fiam? Jövünk.
Zita : -Cserélek műszakot és jövök.
Noni, Misi : -Hogy vagy? Mikor jöhetünk? Intézni segítsünk vmit?
Gyermekeim : -Hogy vagy apa?
Szemük fátyolos, látszik aggódásuk. Most először tudatosul bennük, hogy majdnem elvesztettek valakit, akit igazán szeretnek.
És még sorolhatnám. Érzem aggódásuk. Utána lecsendesül minden. Marad a napi rutin, csak a látogatások törik meg az egyhangúságot. Mosolygok rájuk, látják nem törtem meg. Néha nevetünk, de a bordák nem hálálják meg. 11 nap után fűzővel, mankóval a szüleimnél hegedek. Van időm átrágni mindent.
Tanulság? Az van több is.
A kevés rutin és a bevállalós motorozás nagyon rossz kombináció. Ha csak szemernyi kétséged is van, azonnal vedd vissza a gázt. A kellemes élvezet hosszú távon jobb, mint egyetlen hatalmas elélvezés.
Nem utolsó sorban: szeretteid hazavárnak. Nincs nagyobb fájdalom, mint mikor szülőnek kell eltemetnie gyermekét, vagy gyermek gyászolja szülőjét. Ezért kívánok mindenkinek ésszel motorozást!
SZÉLES UTAT!“