A következő, rövid történetben nem lesznek lóerőadatok, sem szikrázva karistoló lábtartók. Ez a motorozás számokkal nem mérhető, mégis csodálatos világáról szól…
- A fenébe, elnéztem! – mondtam a sisakban félhangosan, miközben már a tükörben láttam, ahogy eltűnik mögöttem az autópálya-felhajtó. Addig bámultam a visszapillantót, hogy minden motor sikeresen átjött-e mögöttem a kereszteződésen, hogy közben lemaradtam az utolsó felhajtási lehetőségről…
- Most cammoghatunk 40-50-nel a trafipaxokkal telezsúfolt felvidéki falvakban – teszem hozzá, de ezt már csak fejben, mintegy belenyugodva, hogy a következő pár kilométeren vagy fél órát elbukunk, pedig éhes a társaság, jó lenne már odaérni a lengyel határra.
Akárhogy is, tíz géppel és vagy 15 emberrel nem fordulok meg itt a keskeny úton, megyünk hát tovább rendületlenül. Az első falu rövid, igazából jól is esik, hogy pihenünk, a megengedett sebességgel csorgunk pár percet. Utána már annál hosszabb település jön, sebességmérő szigorúan 50 alatt, mert errefelé nem olyan engedékenyek a rendőrök, mint otthon, Magyarországon. Ha Pesten 65-tel belefutsz a kamerába, nincs komoly félnivalód, míg itt 55-ért is kivesznek a sorból, ráadásul mindannyiunkat.
Szóval ötven, van időm mindent alaposan megnézni. A szlovák euró bevezetése – és a külföldi nagyáruházak megjelenése – utáni pusztulást, ahogy a kis falvakban sorra bezártak az egykor, vagy tíz éve még általunk is látogatott kisboltok, apró benzinkutak. Mindegyik parkolóhoz, ABC-hez és tankoláshoz fűződik egy-egy vicces emlék, fura látni, hogy mára az enyészeté lettek.
Akárhogy is, haladunk tovább rendületlenül, már csak alig száz kilométer lehet vissza a célig. Ahogy a harmadik városkába érünk, idős, hajlott hátú bácsit pillantok meg a bal szélen. Éppen befelé igyekszik a láthatóan évszázados korú, mégis takaros házikóba.
A motorok hangját hallva megfordul, láthatóan nagy küzdelem árán vigyázzba vágja magát. Csillogó szemekkel nézi a közeledő gépeket, majd egyik kezét a szívére teszi, másikkal pedig tiszteleg, úgy hajlik meg előttünk. Percekig elgondolkodva gurulunk tovább: lám, ha ész nélkül átszáguldunk ezen a falun vagy az autópályát választjuk, lemaradtunk volna erről a csodáról.
Megértem azokat, akik a blokk utolsó cseppjét is kifacsarva száguldanak, kár is lenne bárkit elítélni azért, mert neki mást jelent a motorozás szépsége. Mégis szentül hiszem, hogy nem a lóerő, nem a szédítő kanyarsebesség és nem is a lélegzetelállító hang miatt érdemes nyeregbe pattanni – az ilyen pillanatok biztosítanak arról, hogy utazni, világot látni igenis csak motorral és nyitott szemmel érdemes.