Munkámból adódóan sokszor, sok embernek adtam már gyors, hatékony segítséget motorbaleset után. Hogy, hogy nem, most jómagam kerültem olyan helyzetbe, hogy itt fekszem az árok szélén, és csak ámulok – hát velem is megtörtént…
Ez nem egy lányregény lesz, tessék felkötni a motorosnadrágot: azért írom le, hogy tudd, mekkora szívás is a motorbaleset utáni néhány hét. Pontosabban azért, hogy Te már felkészült legyél, és amennyire csak tudod, elkerüld a buktatókat.
Bár sokat vagyok úton, a Motorosbiztositas.hu képviselőjeként nyaranta több tízezer kilométert motorozom, eddig Fortuna ölelte a derekamat a hátsó ülésről – sok hülyével találkoztam, de sikerült hárítanom őket. Addig jár a korsó a kútra – és a harley-s az útra – míg szó szerint el nem törik, az én korsóm füle Hajdúszoboszlón lett csorba.
Maga az eset eléggé szokványos, ha úgy vesszük, hiszen a mondás is úgy szól: attól, hogy az ostoba vezető balra indexel, még egyáltalán nem biztos, hogy jobbra kanyarodik… Nos, az én esetemben mégis, de akkor már hiábavaló volt a gépészkedés: becsapódott a velem együtt négyszáz kiló kifogástalan vas, nyomott hagyott az ennél nem sokkal testesebb autón, én pedig zuhantam az aszfaltra, éppen a motor és a kocsi közé.
Már a flaszteron heverek, de még mindig csak az dobol bennem: MIÉRT KELLETT EZT CSINÁLNIA? Aztán felocsúdok, és az út szélén a padka mellett fekve látom, hogy a H-D, drága traktorom jobb oldalára dőlt, lassan csordogál belőle a benzin, világít a vödör átmérőjű első lámpa az aszfaltra – jómagam ezt olyan helyzetből látom, melybe egyikőnk sem akar soha kerülni. A földön fekszem, a full protektoros bőrkabát felett láthatósági esőruha (éppen szemerkélt kicsit) hátamon motoros hátizsák, féloldalasan fekszem. Ösztönös reakció, felülök, próbálom lehúzni magam az aszfaltról. Nézem a bal lábam, de az csak nem akar jönni. A magas szárú bakancsban nagy baj lehet, mert másik irányba néz a térdem, mint a lábfejem…
Hányinger kerülget azonnal. Felém hajol egy ember, aki nálamnál sokkal jobban pánikban volt, gondoltam megnyugtatom – megadtam neki a mentők számát. Egyre többen sereglenek körém, próbálnak finoman vetkőztetni, egyiküknek szólok, hogy zárja el a benzincsapot, kapcsolja le az áramot, nehogy baj legyen. Lekerül a bukóm, lecsatolják a hátizsákot elöl, elkezdik az esőruhát szétszedni, egyszer csak a tompa morajba belehasít az éles szirénahang. Hiszitek vagy sem, két perc (!!!) alatt ott volt a mentő!
Irány a vákuumágy…
Azonnal felém állnak és kérdeznek: ki vagyok, honnan jövök, mit érzek? Mondom mindenre a választ, és hogy valószínűleg nyílt törésem lehet a bal lábamban. Avatott kezek vetkőztetnek közben, nyakmerevítő felkerül, esőruha le, bőrkabát szétszed, majd elkezdik a bakancsot kifűzni. Mondom, hogy azt óvatosan, mert helyben összeizélem magam… Megállnak. Hozzák azt a levegős felfújható ágyat, érzem, hogy sokan megfognak mindenhol egyszerre és felpakolnak – sehol egy bizonytalan mozdulat, az egész profi és gondoskodó. Már benn is vagyok az eset kocsiban, nézem a napfénytetőt és elkezdem idegesíteni magam, hogy most mi lesz?! Egy csomó dolgom van, “nem érek rá ilyen hülyeségekre”, és különben is vár a Rimóczi Tiszafüreden…
A mentős észreveszi az arcomon, hogy borús gondolatok töltik ki a kobakom, azonnal beszédbe elegyedik velem. Fájdalomcsillapító? Igen, kérek, mert kezd múlni az adrenalin. Közben profin lefejtik a bakancsot, egy pillanatra sem felejtve, hogy gyorsan, de óvatosan érjenek a lábamhoz – ezúton is köszönöm a mentő legénységének a gyorsaságot és az elképesztő profizmust! Jön az infúzió, bakancs a földön, és döbbent csend, majd halk tanakodás. Igen, ez nem sok jóval kecsegtet. Mire kifaggathatnám őket, már a rendőr hajol oda, majd szondáztatás közben már löki is a sablont: hajlandó elismerni a felelősségét?
Kár, hogy nem nézett a szemembe, mert azt a tekintetet egy életre megjegyezte volna… Amit tett velem ez a szerencsétlen sofőr a figyelmetlenségével, a fájdalom, és most a kérdés, hogy vállalom-e?!
KIEMELT: Ide kapcsolódik az első jótanácsom: ha ezt kérdezik, és te csak egy kicsit is bizonytalan vagy, mondd azt: nem válaszolok. Lesz még elég időd erről beszélni a hatósággal, ne kapkodd el a választ! Személyi sérüléses balesetnél úgy is lesz eljárás, meghallgatás stb…
– Természetesen nem ismerem el a felelősségemet – válaszolom. Ismét jegyzetel és hozzáteszi, hogy eljárást indítunk maga ellen, amiről majd értesítést kap a hatóságtól. Mondom, rendben, vettem. Fura számomra, hogy miért így kérdezett? Nem volt kedve adminisztrálni? Na mindegy… A mentő elindult, az ágyban leszíjazva utazom, mint egy húsvéti sonka a hűtőkocsiban, a különbség az, hogy a mentő végigroboghatna a Hungaroringen is – a kiváló ágy úgy tart, hogy kanyarban sem mozdulok egy centit sem.
Irány a debreceni Kenézy kórház. Nézem a tetőablakot ismét és átsuhannak a gondolatok bennem. Mi a bánatos fenét keresek én itt? Miért pont én? Mire volt ez jó? Közben érzem, hogy egy rámpához érünk, abban a pillanatban az ajtók kinyílnak és már húznak is ki, be egy közös térbe – érzem de nem látom magam körül az embereket. Gondolom sejtitek, miket suttogtak: húúúú, egy motoros… Behúznak a betegfelvevő dokihoz, és a szokásos kérdések, ki, honnan, mikor született, anyu neve, TAJ száma stb. Kitolnak a folyosóra, várakozom, elbúcsúzom közben a mentősöktől. Eltelik pár perc, jön egy srác, megint tolni kezd és mondja, megyünk a röntgenre. Kacsázunk, mintha csak a kakucsi sikánon mennénk át, s már ott is vagyunk – na nem a célrarában, hanem a röntgenen.
Megmondják, amit már tudtam
Lepakolnak a hideg asztalra, valahogy így érezheti magát a vágóhídon a szegény marha, akiből később az a príma steak lesz. Elkészülnek a csodálatos képeim és újból megtornáztatjuk magunkat, vissza a kocsira, közben szorítom a fogam, nagyon fáj minden mozdulat. Be a vetkőzőbe, ahol két hölgy fürge ujjakkal hámozza le rólam a maradék göncöt. Ugye megvan a kép? Nővérkék, gumikesztyű, rám sem néznek, de lassan ádámkosztümben vagyok – ez álom vagy a kész átverés?
Meztelenül fekszem, fertőtlenítős gézlappal tisztára pucolnak, közben feszengek a női kezek alatt, de veszettül, amire ők persze ügyet se vetnek. Újra remegni kezdek, átélt sokk és a hideg csak úgy rázza testem. Az átfogó leltár után, amit minden ruháról, pénzről, kulcsokról, nálam található dologról felvettek gyorsan visszaadták rám az aláöltözőt és a pulóverem, majd megint várakozás. Három órányi semmittevés közben – amit nem csak saccolok, tudjátok milyen ez: lehet sokkal kevesebb vagy több is – emberek jöttek-mentek mellettem, a lábam egyre csak sajog, ahogy múlik a fájdalomcsillapító, egyre elviselhetetlenebbé válik az érzés. A tétlenségben mi másra figyeltem volna, feküdtem a platnin, és fogtam a fejem, hogy micsoda helyzetbe keveredtem.
A motoros persze ilyenkor sem tudja levetkőzni a csibészséget, ezért úgy gondoltam, elterelem a figyelmemet a fájdalomról. A szemben fekvő üvegfalon túl megpillantottam egy négykerekű, első-hátsó fékes tolószékformájú hordozót! Ez kell nekem! Gondoltam meg kell szereznem azt az alkalmatosságot magamnak, hiszen kerekei vannak! Persze az ötlet és a megvalósítás az mindig kettő, nem ment olyan egyszerűen, ahogy kiterveltem, de ne szaladjunk ennyire előre!
Ott vacogtam hát messze az otthonomtól, a barátaimtól egy bánatos guruló hordágyon, kitervelem azért is, hogyan kerül hozzám az a tolószék. Hogy miként sikerült, az egy külön történet – legközelebb ezzel folytatom – tartsatok velem akkor is!