Csodálatos történet motorozásról, közlekedésről, és arról, hogy tényleg nincsenek véletlenek… A Hungarian Heroes igaz története az utakról.
A szívem a torkomban dobog minden baleseti helyszínre érve, hiszen sohasem lehet felkészülni arra, hogy mi fogad egy ilyen szituációban. Ezúttal a helyzet egyértelmű volt:
Lakott területen, négysávos védett úton haladó motoros elé fordult ki az autós, nem adta meg az elsőbbséget a kétkerekűnek, amely oldalról hajtott a gépkocsiba.
– A motoros előtt még beférek! – gondolják, vagy észre sem veszik a kisebb járművet, ami viszont egy személyautó sebességével halad feléjük.
Köszi, az apja vagyok…
A motorkerékpár a kocsi mellett feküdt, ahogy a baleset után elborult, vezetője a földön fekve protektoros ruházatban.
– Jól vagy? – kérdem tőle.
– Jól – feleli – de a barátnőm… – tette hozzá.
Barátnő? Tessék? Végigfut a hideg a hátamon… De hol van? Lehasalok a kocsi mellé, szerencsére nincs alatta. Az utas a kocsin átrepülve méterekkel arrébb állt meg. Rohanok hozzá, de szerencsére eszméleténél van. Megérkeznek a mentők két autóval, a srácot beteszik a járműbe, szerencsére úgy tűnik, jól van. Mindenki teszi a dolgát, kedvesen poénkodik vele a mentő személyzete, ami nem véletlen: mint megtudtam, kollégák…
Próbálok adatot rögzíteni, rohanok át a lányhoz, ő is mentőben van már. Kérdezem tőle, ami ilyenkor szokás:
– Kiértesítsem valamely hozzátartozód a balesetről? – mire hozzám fordul az őt éppen ellátó mentős…
– Köszi, nem szükséges, az apja vagyok… – felelte. A döbbenettől szólni sem tudtam. Remélem, azóta már rendben vannak mindannyian.
Kedveld, támogasd az egyenruhásokat, csatlakozz Te is a fenti igaz történetet jegyző Hungarian Heroes követőihez!