Szervezett kalandtúránkat idejekorán kezdtük négyen, 2019 nyarának végén. Négy barát (ketten motoron, ketten kisérőautóval) nekiindult keletnek, hogy meghódítsa a Himaláját. Illetve csak nekiindult volna, csakhogy utolsó pillanatban a motoros cimborám útlevele megrongálódott, így nem engedték ki a bécsi reptérről. Így hát könnyes búcsút vettünk – ki röhögve, ki bánatosan – és felszálltunk immáron hárman a hét órás repülőutunk vasmadarára.
Megjegyezném, hogy szerintem könnyebb Bécsbe utazni és onnan egyenesen odarepülni, mint kis hazánkból egy átszállással. Indai légitársaság high tech Dreamliner gépei eszméletlen jó utat biztosítottak, de amolyan nyóckeresen le voltak harcolva. Azt mondták, hogy ez része az Incredible India érzésnek. Ezt akkor még nem éreztem és nem is sejthettem mire is gondoltak. Amikor közeledtünk a leszállópályához az tűnt fel leginkább, mekkora és milyen „sűrű” város ez a Delhi. Képzeljétek el azt, hogy többszintes házak vannak építve közvetlen a reptér kerítése mellé is, annyira be van építve a tízmilliós város.
Magyar motorosok a Himalájában
A reptérről kilépve egy kiadós pofonnal fogadott minket a helyi hőség és páratartalom. Két mosolygós fogadónk segített taxit fogni és alkudozni egy kicsit. Megtömtük az rozoga KIA-t majd célba vettük a hotelünket. Na, azt hiszem itt kezdtem először érezni, hogy mit is értenek az Incredible India országimázs alatt. M I N D E N T!!
A hőség, a pára, az autók, tuktukok ezrei, a dudálás, a szag, a rossz utak, a mosolygós helyiek, az utcai boltosok, a SZAG (igen, kétszer!), az egyszerre mindenirányú forgalom. Tátott szájjal néztük, hogy milyen itt az élet körforgása és pillanatok alatt beleszédültünk és beleizzadtunk, de igazából nagyon élveztük a hatalmas kultúrsokk ellenére is. Hotelünkbe újra hűvös légkondi fogadott és megannyi kedves mosoly és kézfogás. Európaiként igazi látványosság vagyunk, én a vörös fejemmel és méreteimmel rá is teszek pár lapáttal.
Itt még nem tudtam, hogy a következő két hétben hány helyi akar majd velem egy-egy szelfit. Szobáink amúgy teljesen kellemesek voltak, a fürdőben rendes wc-kkel és WC-papírral!
Ez ugye azért fontos, mert a helyiek vizes vödrökkel mosakodnak inkább (amik bent vannak a fürdőkben), de a turisták miatt azért lehet látni, hogy melyik vendéglátóipari egység tartozik a „luxibbak” közé. Bár a gurigaméret itt a fele az otthon megszokottakhoz képest, azért ez nagy könnyebbség.
Mi egy nappal korábban akartunk érkezni, mint a csoport, hogy kicsit jobban felfedezzük a várost. Kellemes (felesleges) fürdő után nyakunkba vettük a lábainkat és nekimentünk a zajos városnak. Nekem szent meggyőződésem, hogy Indiában hangterjedéssel tájékozódnak, mint a denevérek, mert a járműveken szinte állandóan ment a duda amolyan helyzetjelzőként. Eszméletlen élmény és persze veszélyes is. El is kezdtem tartani attól, hogy innen kell majd motoroznunk, de aztán rájöttem, hogy Delhiből fel kell még buszoznunk az északi határ felé Manaliba és majd ott fogjuk átvenni a motorjainkat.
Felfedező utunkat nehéz szavakba ölteni. Helyi látványosságként, már-már celebként érezhettük magunkat amikor a sorok elejére akartak engedni minket, ha megálltunk megnézni egy-egy utcai árus portékáit…
Este elmajszoltuk első üveg whiskynket, mert mégiscsak jobb, ha kevesebbet kell cipelni az úton. Másnap reggelre megérkezett a csapat többi része és magyar túravezetőnk is.
Bemutatkozás után gyorsan meg is tudtuk, hogy egy nappal később fogunk indulni, mert az első hágót elmosta a víz és megközelíthetetlen a környék. Szóval a városnézős programunkat két napra osztottuk.
Első és második nap (Delhi-Manali)
Két nap alatt felfedeztünk mindent, amit érdemes Delhiről tudni. Szoktuk az itteni hőséget, a brutális szegénységet, a közlekedési káoszt. Szóval a látványosságok közül megnéztük a Bahá’i vallás Lótusz templomát, amit minden szimmetriamániás imádhat. Nagyszerű precizitással csinálják ezt a világ minden táján. Ha érdekelnek az ilyenek, akkor a bakancslistádra már most írd fel a Haifa-n található Bahá’i kertet, mert eldobod az agyad tőle.
Rengetegen voltak, de élveztük a látogatást, majd, amikor végeztünk a múzeummal a buszunk parkolójában lévő instant piacon nézelődtünk a kacatok után. A legérdekesebb portéka egyértelműen a Hitler márkájú katonai terepjáró volt. Indiában teljesen más vetülete van az ő történetének, mint Európában. Akit érdekel az járjon utána.
Ezenkívül elmentünk Qutur Minarhoz, ami egy lenyűgöző 12. Századi minaret komplexum maradvány, de a „Győzelmi torony” állítólag a világ legmagasabb téglából épült minaretje a maga 14 méterével. Különös érzés a romok között sétálni, de a toronyba sajnos nem lehet felmenni. Ezen felül megnéztük még Humayun sírját is, ami igazából a Taj Mahal prototípusa. Az építész itt próbálta ki a híres építészeti jegyeket és ihlette később belőle az Új Világ egyik csodáját.
Városnézés után elindultunk a távolsági buszunkhoz, amit elfoglalva végre északnak vettük az irányt egy TÍZENHÁROM órás utazással, hogy végre a Himalája régióban legyünk és vehessünk egy mély, friss levegőt. Vonat nincs, és ezeken a távolsági buszokon lényegében nagyon széles, ágyként hátra dönthető ülések vannak, USB-csatlakozókkal. Minden, amire az európai emberfia vágyhat.
Először az tűnt fel, hogy órák után se hagytuk még el Delhit, illetve, hogy nincs az a város vége érzése az embernek. Mintha egy véget nem érő külvárosi úton vezetne az ember a hegyekig. Megálltunk vacsorázni este, majd úgy voltunk vele, hogy milyen jó lesz kipróbálni a széles foteljeinket a buszon, és milyen jót fogunk majd aludni. Nos, ez egy hatalmas tévedés volt, ugyanis ami ezután következett, soha az életben nem fogom elfelejteni.
A busz – és vele mi is mindannyian – elkezdett felkapaszkodni a hegyekbe. Sofőrünk (ketten voltak váltásban) valószínűleg milliószor megtette már ezt az utat, így becsukott szemmel is mehetett volna akár. Illetve lehet, hogy azzal is ment, mert mint már mondtam, itt dudálással kommunikálnak és tájékozódnak az emberek.
Képzeljétek el, hogy a busz a hegyi szerpentineken sem megy nagyon 80-as tempó (!) alá. Megvan a látvány, ahogy előre nézel, taposod a virtuális féket, ahogy látod, a fényszórók egyre közelebb mutatják a sziklafalat, hatalmas dü-di-dü-di-dűűű dudálás (jelentése: JÖVÖK), majd olyan fordulás, hogy a jobb és bal oldala a busznak tulajdonképpen kanyaronként válthatta volna egymást. Most pedig képzeljétek el, hogy ez az attrakció megy órákon keresztül.
Whisky és egyéb alkoholos italok kezdtek kézről-kézre járni, hogy legalább a lelkünk ápoljuk a kemény utunkon és persze elkezdtünk összeismerkedni a csoport többi tagjával is. Már persze azokkal, akik éppen nem sikoltozva a párnájukba kapaszkodtak, vagy zacskóba okádtak úton Mordor Manali felé. Lelkünket viszont reményekkel telítettük a felesek mellett, mert egyre közelebb éreztük magunkat életünk legnagyobb kalandjához…A világ legmagasabb „útjain” motorozáshoz a HIMALÁJÁN.