Máris elérkeztünk a tizedik naphoz, amikor a Nubra-völgyet és a Pangong-tavat nézzük meg…
Korán reggel keltünk, hogy megmászhassuk Diskit kolostor lépcsőit és megforgathassuk az imahengereit. Álmoskásan terült el előttünk a völgy, ami éles kerettel zártak körbe a magas hegyek és itt találkozhattunk az egyik legnagyobb Buddhaszoborral is, ami 32 méteres magasságával árasztja a békét. Először azt tűnt fel nekünk, hogy semmi mozgást nem tapasztaltunk, se a faluból felfelé, se szerzetesek oldaláról.
Cipő nélkül fedeztük fel az épületek, imatermek apró zugait, festményeit és szépségeit. Majd sikerült végre találnunk EGY, azaz egy szerzetest az egyik teremben, így csöndben leültünk mi is, hogy hallgassuk a bölcsességet. Természetesen egy mukkot nem értettünk az egészből, csak azt láttuk, hogy kis tálkák vannak előtte és két kis szerzetestanonc ki-be rohangált és vittek mindig valamit neki.
Úgy tíz perc meghitt csöndben ülés után én szentül meg voltam győződve róla, hogy reggelizik az öreg. No, de annyi baj legyen, ilyet se csináltunk még soha, szóval szépen lassan kiosontunk és visszaindultunk a motorjainkhoz.
Frissen és üdén motorra pattanva szeltük az utakat Ázsia egyik legnagyobb sósvízű tavához is, a Pangong-tóhoz. Állítólag hiába sós, télen olyan hideg van, hogy a fenekéig teljesen befagy. Hála az égnek mi nem ebben az időszakban terveztük a látogatást. Odafelé rettenetesen szűk és kanyargós úton haladtunk, de egyre jobban élveztük a nehezebb szakaszokat is.
Egy ponton hatalmas vízmosásos részhez értünk, igen komoly kövekkel fűszerezve. Az elején még megálltam többször fotózni, majd egy csoporttársam elhúzott mellettem egy komolyabb tempóval és azt hiszem megéreztem az adrenalin szagát, így gyorsan utána eredtem.
Nem erre tervezett motorjainkkal, kiállva, széles mosollyal terelgettük a vasakat a sziklás, patakos, saras terepen.
Kis idő után elhagytuk a csoport nagy részét és egyre többet vállaltunk be. Helyenként hegyi patakokon is áthajtottunk néhol vakmerően (értsd: gondolkodás és megállás nélkül, lendületből) olyan mély vízbe is, amiben majdnem teljesen elmerült a kerekünk.
Ugye húzni kellett a gázt, nehogy bejusson a víz a kipufogóba, szóval igazán nem volt más választásunk…
Valójában csak a szakasz után kezdtük felfogni a többiekkel, hogy mekkora király kis rész volt ez. Adrenalintól dübörgő mellkasunkkal meséltük egymásnak, hogy kinek melyik szakasz volt meredek.
Hogy mennyire volt durva? Nos, egyik társunk csak ült a motorja mellett és csendben meredt maga elé…
Megérkeztek a többiek is, azonnal hatalmas sztorizgatás kezdődött, majd elhangzott az addigra már aranyköpésként használt CHALALO CHALALO (ejtsd.: Csálo, Csállo…), ami itt annyit tesz, hogy na NYOMÁS.
A tóig az út továbbra is elég technikás volt és csak helyenként lehetett valóban útnak nevezni, de addigra már megszoktuk. Legalább kaptunk levegőt. Útközben találkoztunk cuki mormotákkal, akiket meg is lehetett simogatni – annyira hozzászoktak már az emberekhez.
Utólag belegondolva kicsit felelőtlenek voltunk, mert láttuk, hogy mások is etetik őket és valószínűleg ezért sem zavartatták magukat a kis szőrösök, de ugye minél többet kapnak az emberektől, annál kevésbé marad meg bennük a „vadászösztön”, de akkor nem tudtunk nekik ellenállni.
Amikor megérkeztünk a tóhoz végre, az úton csak a keréknyomokban lehetett haladni, mert ott volt a legkevésbé sziklás és nagyon vigyázni is kellett, mert mellettünk legalább egy 20-50 méter meredek kőhordalékos lejtő vezetett egészen a tó partjáig, de persze senki nem akarta ezt az utat választani…
Legalábbis nem aznap, de erről majd később. Megint csodás sátorszállásokat kaptunk, amik egyre jobban felszereltek voltak. A teljes környék rettentő köves, de csodálatos látvány tárult egyenesen a tóra és a mögötte elterülő hegyekre. Estefelé elmentünk a hely sátorboltjaihoz, hogy magunkhoz vegyünk egy kis ellátmányt, de alkoholt nem lehetett kapni sehol – itt ez a törvény.
Aztán megsúgták nekünk, hogy az egyik helyen esetleg sikerrel járhatunk.
Gyerekek: én ilyet én még nem láttam… Miután nagyon titokzatosan körbebeszéltük a témát, hogy mit, mennyirért és kik is kérnek, az egyik fickó szólt a másiknak, aki füttyentett a harmadiknak, aki elhúzott egy asztalt és a mögötte lévő sziklafalban lévő lyukakból kipakolta nekünk a „szajrét”.
Hatalmas jelenet volt. Aznap éjszaka senki nem maradt szomjas és a kelletténél talán egy fokkal hangosabban, de végül mindenki örömteli hunyta le a szemét az ezercsillagos ég alatt…
Kapcsolódó anyag: Magyar motorosok Himalája-túrája – a sorozat korábbi részei