Egyszerűen csodás napnak indult. Reggel még olvastam egy cikket baleset-megelőzésről a Hegylakókon, ami arról szólt, hogy a motorosok által okozott balesetekben a figyelmetlenség játssza a vezető szerepet. Keszthely volt tervben, öregdiák-találkozóra indultam. A többiek már előző nap megérkeztek, és még aznap is volt buli, de a kötelesség nagy úr: én csak mentem és jöttem…
Előző este még hőemelkedésem volt. Aznap is fáradt voltam, de nem akartam kihagyni sem a motorozást, sem a találkozást a régi cimborákkal. Még aznap is elgondolkodtam a táv harmadánál, hogy forduljak-e vissza: hosszú még az út és haza is kell jönni. De hát a régi barátok… Szerencsésen Keszthelyre értem. Jót beszélgettünk, jó volt érezni a régi illatokat, látni a rég látott helyeket, arcokat.
Vészfékeztem, első kerékre állt alattam a 264 kilós Honda
Hamar elment az idő, haza kellett indulnom. Az egyhármas blokk megszomjazott az odaúton, ezért tankolással kezdtem a hazautat. A következő jel a kúton érkezett: nem hajtottam fel oldaltámaszt, ezért lefulladt, ahogy egyesbe váltottam. Mondtam is magamban: „Vigyázz Mesi, fáradt vagy! Figyelj oda kétszeresen!”
Nem baj gondoltam, kapkodni nem kell, félúton megállok, pihenek. Csodás időben, még csodásabb tájakon motoroztam. Bámultam a felhőket, a kék eget, a dombokat… az úthibákat. Nagyszerűen éreztem magam, jól esett egy kis szabadság, a CB is örömmel falta a kilométereket. Aztán magam mögött hagytam a féltávot, de nem találtam megállásra csábító helyet. Áh, már majdnem otthon vagyok, gondoltam, most már nem állok meg pihenni. A bonyhádi MOL kúton akartam teletankolni a motort, hiszen így szeretem pihenőre tenni, de ehhez Szászvár felől át kellett mennem a városon.
Éppen gyereknapi programokat tartottak, sokan sétáltak, az autók óvatosan araszoltak. Én bámultam a szórakozó gyereksereget az út mellett. Mire visszanéztem, az előttem haladó autós megállt. Vészfékeztem, a 264 kg-os Honda az első kerekére állt. Sajnos rövidnek bizonyult a fékút: utolértem az öreg kombit. Az első kerék megnyomta a hátsó lökhárítót, a fejidom lebólintotta a csomagtérajtót, az első sárvédő ripityára tört.
Egy baleset története: csoda, hogy vannak még ilyen jó emberek…
Ahogy a motor visszacsapódott, nem tudtam megtartani, eldőltem vele. Négy-öt férfi rohant azonnal, segítettek felemelni a földről, kérdezték jól vagyok-e. Mindenkit megnyugtattam, hogy semmi bajom, leginkább a motorért aggódtam. Addigra az autó sofőrje is kiszállt – ő is a hogylétem felől érdeklődött.
Mondtam neki, kutyabajom, írjuk meg a betétlapot, essünk túl rajta. Azt mondta: Áh, hagyjuk a fenébe, csak a papírmunka és a nyűg van vele, majd kikalapálja otthon. Mondom, oké, de az adataimat hadd adjam meg. – Hagyd a francba, öreg autó, van hozzá alkatrészem – mondta.
Alig akartam elhinni, hogy ilyen hozzáállás is létezik a mai világban! Nem mellesleg nagy segítség, hogy megmaradt a B10 besorolásom. Első pillantásra nem lett nagy baja a motornak, legalábbis kis igazgatás után lábon hazavitt. Pár színes folt, egy fájós jobb csukló és egy bedagadt hüvelykujj emlékeztetett napokig a kalandra.
Mi a tanulsága számomra? Egyrészt, hogy ne csak írjam, mikre kell figyelni a balesetmentes közlekedéshez, hanem tartsam is be azokat. Másrészt, hogy legközelebb tényleg hallgassak a figyelmeztető jelekre. Nagyon remélem, hogy 18 éves, mindenféle komolyabb közúti affért nélkülöző motoros múltam után ezzel a szerencsés kimenetelű esettel megváltottam a következő 18 évet!
Szerencsés és balesetmentes utat kívánok mindenkinek!