A tél végére minden egyes alkatrészt felkutattam, ami a prágai lopási kísérletben megsérült, vagy egyszerűen eltűnt a ZZR-ről. Tavasszal már újra a külföldi túrákat terveztük – bár akkor még nem tudtuk, hogy a túra helyszíne második otthonunká válik majd az évek alatt.
6 nap, 1700 km és némi becherovka – de nézzük sorban.
| Első nap |
Elkerülendő a pesti csúcsforgalmat, fél hatkor az első napsugarak már úton találnak minket. Ragyogó fények, egy-két bárányfelhő csak, és mindezt megcáfolandó – szemerkélő eső vagy harminc kilométeren keresztül. Szerencsénk volt: tátrai esős évszak ide vagy oda, ez volt a leghosszabb esőben megtett etap az egy hét folyamán.
Határ, pénzváltás, s rengeteg szabadidő. Egy órakor kell találkoznunk Zdiarban a többiekkel, így a leglassabb – egyben legszebb – utakon haladunk.
Zólyom, Maluzina, Csorba tó, Zdiar az útvonal, szinte teljes keresztmetszet Szlovákiából. Még így is korán érkezünk, így a goral étteremben – mely törzshelyünkké vált a hét alatt – a magyar nyelvű étlapról helyi specialitást fogyasztunk. Hogy egy komplett ebéd három számjegyű végösszeget jelent egy ilyen gyönyörű helyen, az nem meglepő. Viszont hogy forintra átszámolva is ezres alatti a számla, ez már különlegesség az itthoni árak után.
Ez a kép fogadott bennünket Zdiarban. Hát nem csodás?
Közben megérkeznek útitársaink is: Tamás és Sapkás Tamás, így a szobafoglalás után együtt indulunk csavarogni. Kotlina – Késmárk – Tatralomnic – Zdiar a karika.
Esti bevásárlás, helyi ételek után helyi italok, s ahogy vészesen kezd hűlni az idő, ágyba bújunk. Motorok a garázsban, mi a fűtött szobákban, teljes nyugalom.
Az otthoni gondok már messze járnak.
| Második nap |
A reggel hideg, az idő tiszta, jó alkalom a csúcstámadásra, irány Lomnic! Amit nem tudsz, attól nem félsz – ez ismét bizonyságot nyert. A Lanovka lassan, méltóságteljesen indul a 900 méteren fekvő faluból. Mikor a majd’ harminc méteres fák tetejénél járunk, kezdődik a cidri. Mikor ugyanezek a fák apró gyújtósnak tűnnek csak fentről, az már nem is félelem. Csak a tenyerünk izzad az átlagosnál jobban, ahogy a szél mozgatja az apró kabint, viszont a panoráma kárpótol mindenért.
Hógolyózunk fent 2500 méteren, míg alattunk a falu fényárban úszik. Különleges érzés, vakító hó – júliusban. Sapkás Tamás barátunk hosszú gyalogtúrára indul, így nélküle megyünk át a motorokkal Smokovecre, ahonnan fogaskerekű visz fel minket a két vízeséshez. A gép elég avíttas (és nem kicsit lószagú), a vízesés viszont minden fáradtságot megér. Az állomásról 20-30 perc séta, az ösvény helyenként veszélyesen keskeny, de motoros csizmában sem megoldhatatlanul nehéz.
Látkép Késmárkról
Lent a városban meglátjuk Sapkás Tamás motorját, épp az elveszített kalóriákat pótolja. Együtt motorozunk a Csorba tóhoz, ahol az utolsó néhány kilométeren szemerkélő eső kísér minket – jó hasznát vesszük az esőruháknak. Este újra a gorall-étterem, káposztaleves, sült karaj sonkával, tojással, kíséri a becherovka népi együttes…
| Harmadik nap |
Elég a pihenésből – motorozzunk! Zdiar – Krakkó – Auschwitz – Zdiar. 350 km, ami az utak minőségét látva kemény próba lesz. Krakkóban a parkolóőr nem reagál, így a fizető zónában, a járdán állítjuk le a gépeket, ingyen.
A Wawel elbűvöl minket, órákig sétálunk a kiállítások között. Kár hogy a királyi síroknál a fényképező-jegyünkkel sem lehet fotózni, így egy-egy jól fedezett, “mellényzsebes” kép készül csak, kora délután pedig útnak indulunk Auschwitz felé. Mint már említettem ez “az utak minőségét látva, kemény próba lesz.”
55 km, másfél óra 🙁
Nem, nem kettes létrával mentünk, hihetetlen méretű buckák, töménytelen forgalom, és falu-falu hátán – ez mind hátráltat minket.
A haláltábor bejárása után maradt még fél óránk, így megtekintettk a Magyar Kiállítást. is A tervezett idő két-háromszorosát töltjük el, észre sem véve az idő múlását. Jó szó rá a döbbenet? Azt hiszem nem. Inkább egyfajta felismerés a történelemről – egy bizonyos szemszögből. Szomszédos országaink kiállításaira már valóban csak perceink maradnak.
Pihenő a Csorba tónál
Hazafelé az utak minősége javul, a forgalom csökken, kedvünk alakul. Egyedül az autópályán komótosan átkelő borjú-méretű komondor lassít minket. De mit keres egy komondor az autópálya közepén? Hát persze, hogy a birka csordát vezeti át! Kint amúgy is a dolgok 95 %-a birkából, ill. fenyőből van, a maradék 5 % pedig általában a kettő kombinációja…
Este “ungarische gulás” és “kálbász, kleb, horcica” menüt fogyasztjuk, szokásos kísérővel.
| Negyedik nap |
Ne csak nézzünk, lássunk is – a környék természeti szépségei és Zakopane a negyedik nap terve. Kilométer alig, annál több látnivaló.
Kora reggel elmotorozunk a lengyel határig, és az olcsónak semmiképp, de hasznosnak mindenképp nevezhető lovaskocsival Lysa Polanatól felmegyünk a híres Tengerszemhez (Morskie Oko).
Több mint kilenc kilométer, látnivaló alig, így érdemes áldozni a több mint háromezer forintos kocsizásra. Hogy mit láttunk fent? A billentyűzet összes darabja, költőink minden szókincse, szónokaink összes hasonlata – ez mind mind kevés ahhoz hogy visszaadja az érzést. Megapixelek ide, zoomok oda, a fénykép is csak silány reprodukció a monumentális látványról. Ha csak egy dologra jut időtök Lengyelországban, ezt nézzétek meg! Megéri.
Délután a rövidebb – és silányabb – úton közelítjük meg Zakopanet. Csak a külváros építészete kárpótol, időben rosszabbul járunk, mint ha Poronin felé jöttünk volna körbe.
Ebédre nem akármilyen saslik után Gublowkával (ez már modernebb) irány a dombtető. Mondom dombtető, miközben a Kékesre is csak lenézhetünk róla, de ott ez igenis domb. A nyári bob-pálya ismét sikert arat, mindenkire ráverünk legalább negyven-ötven métert. Hiába, kanyarban dönteni tudni kell. Hogy a visszaút ne legyen izgalomtól mentes, a Gublowka vezető- és utasterét elválasztó hungarocell csíkokat egy óvatlan (és véletlen) mozdulattal kimozdítottuk az eredeti helyükről. Ha nem szellőztet épp a sofőr a bő ötvenes tempónál, akkor talán fel sem tűnik neki. Így viszont az út nagy részét a fej fölött repdeső félméteres csíkok lehalászásával és rögzítésével tölti… Ekkor rosszallóan ránk néz, mi pedig a mellettünk zavartan ácsorgó alig hatéves kissrácra. A csel működik, sofőr a helyén, a Gublowka tovább suhan.
Lengyel barátaink figyelmeztetésének hála hazafelé “nem esszük meg” a trafit, így plusz költség nélkül érünk haza, Zdiarba. Hússütés a kertben, Grambinus sör, jó hangulat – mi kellhet még egy szép nap zárásához?
| Ötödik nap |
Egész héten fenn voltak a dobozok, ma hagyjunk mindent itthon! – Andrea tudja, ebből kanyarvadászat és bukó cipelés lesz, de megért. Hiszen a Dobsina-szerpentin felé megyünk! Kanyar-kanyar hátán, frankó aszfalt, forgalom alig. Dolgoznak az Avonok, észrevétlenül falja az utolsó milliméter is az aszfaltot, gép és ember tudása legjavát adja. Megéhezünk, a jégbarlangnál ismét a “drótos tarisznya”-t választjuk az étlapról, (itthon ‘Legényfogó’ -ként ismert) igazi telitalálat.
Sajnos Tamás kalandjai itt véget érnek, elfoglaltsága haza szólítja. Sapkás Tamás – mivel még nem járt fenn – a jégbarlangot belülről is megcsodálja, mi pedig Lomnicon sétálunk, megvesszük az ajándékokat, megtervezzük a haza utat.
Látják a kisimult ráncokat? Nem Q10… Tátra. Mert megérdemlem 🙂
Este nehéz szívvel kezdünk pakolni, el sem hisszük, hogy már öt napja itt vagyunk. A panzióban kiállítják a számlát, nem hiszünk a szemünknek – olcsóbb, mint itthon egy lerobbant albérlet.
| Hatodik nap |
Árva vára, árva rendőrrel, könnyű pénztárcával. Pénzünk fogytán, matrica elárusítót sem látunk, így az autópályát elkerülve, a falvakon keresztül indulunk haza: vesztünkre. A lámpa alatt járok, negyven helyett “nemnegyvennel”, Tamás mögöttem, mikor sárgára vált a szemafor. Nagy gáz, átérek. Háromszáz méter, Policia. Hogy átélhető legyen, csak fonetikusan:
Rendőr – Juszpik inglis?
Én – Lidlö.
R – Ju gó in red.
Én – No, vi gó in jelló.
R – Áj szí, ju gó in red.
Én – Ju szí? From hír? Itsz forhándrid míter. Áj gó in jelló, itsz sör. (nem, nem kanizsai)
R – Ok, in hángeri jelló iz gó, in slovekie jelló iz not go. Jelló iz sztop!
Én – Wát?! In ollov jurop jello iz oké takarodj anyádba!, bát in szlovekie iz nát oké?
R – (elbizonytalanodik, Tamáshoz lép) Oké, bát jú gó in red!
T – (már majdnem röhög) oké, áj gó in red
R – Áj széj Méjbí tútázend koroná…
T – Méjbí?
R – Bát áj széj fájvhándrid.
T – Oké, tenksz, bát áj hev… ic dzsászt frí hándrid (he-he).
R – (már ő is nevet) oké – és azzal el is teszi a lóvét…
Csorba tó – Csorba – Lipt. Hradok – Ruzomberok – Árva vára. Mivel valóban utolsó koronái Tamás barátunknak, és nekünk is csak tankolásra maradt, így innen hazafelé veszi útját, mi pedig nekivágunk az utolsó ötvennek az Árva vár előtt. Eddig sem panaszkodhattunk az útra, de ez leírhatatlan. Nyolc plusz négy méter széles, hegyeken át kanyarogva, folyóhoz leereszkedve, erdőkön keresztül, forgalom nélkül. Örök emlék: a sásdi hullámvasút és a Mátra átvezető a lelki dobogóm második illetve harmadik fokára csúszik vissza. Az elmúlt nyolcvanezer kilométer talán legjobb útszakasza. A vár gyönyörű, hosszasan időzünk fent, csak délután indulunk haza.
Árva vára
Donovaly, gyors kaja Banska Bystricán, Zólyom, határátlépés, kora este már itthon.
Gép a garázsban, csók a tankon, simítás az ülésen. Köszönjük a helytállást.
6 nap, 1700 km és némi becherovka – tényleg csak ennyi lenne? Ó nem. Két új barátság, egy nagy emlék, és a tudat, hogy hónapok tervező munkája, a nehéz napok spórolása édes valósággá vált. Hiányzik? Hát persze.
Hogy visszamegyünk-e? Ez nem lehet kérdés…
Nem honvédek. Egyszerű paródiák…