A túrám harmadik napját megkoronázta az eső. Aljas módon – minden vízálló ruha ellenére – beszivárgott, és teljesen átáztatott.
Nem törődtem vele mert a gondolataim reggel óta azon jártak, hogy vajon elérem-e Prágát, ami még elég komoly távolságra volt – mintegy 280 kilométerre. Tőgázon tartottam az M.Parabellumot. A túlmelegedéstől nem kellet tartanom, így nem sajnáltam a blokkot. A motoromnak ez komoly hátránya volt a fekvőhengeres elrendezése és a hűtőbordák kicsiny felülete. A légszűrőm hiányával már reggel szembesültem, és végig meg volt az esélye, hogy benyel egy adag vizet… A zoknimmal próbálkoztam a közvetlen pórtól megóvni, de az amint vizes lett nem engedte át rendesen a levegőt… Így hát úgy hagytam, nyitottan a francba. A szembeszél és a rakomány miatt megugrott a fogyasztás, és elég látványosan apadt az üzemanyag. A tempóm igen változatossá alakult. Sok helyen akár tíz percig is egyesben üvöltött a szerencsétlen. Viszont ahol felért a hegytetőre, ott már ki is vehettem sebességből, és leállíthattam a motort is mert bizony sok helyen akár 80-ra is felgyorsult az orrsúlyos gördeszka.
A hátsó fék valamilyen szinten működött, ezzel tudtam befolyásolni a menettempót, de általában erre persze nem volt szükség, és élvezhettem a gravitációs gyorsulás örömeit. Az utakat mindenhol vadalmafák szegélyezték. A kanyargós, dimbes-dombos utacskák nagyon tetszettek. A falvak és városok hasonló felépítésűek voltak. Mindig egy nagy emelkedő leküzdésével tudtam begurulni a lakott völgyekbe. Legtöbb helyen a házak öregek voltak, de karbantartottak és szép állapotúak. A legtöbb gondot a csalafinta úthálózat jelentette, aminek kiigazodásán sokszor kisebb rejtélyeket kellet megoldanom. A lakosság segítőkész volt, bár a szerpentin szón kívül nem sokat értettem. A szél az eső és a dombok ellenére rendíthetetlenül haladtam előre. Voltak komoly, tízkilométeres eltévedéseim, ami miatt nagyon ment az idő. Már csak hatvan kilométer volt hátra… Nagyon furcsa volt, hogy sokszor visszafelé kellet menni, és a susnyásokból komoly utak fejlődtek ki úgy, hogy nem csatlakozott bele másik út és nem érintettünk települést. Aztán minden ok nélkül megint elapadtak, csapásnyi szélességre… Visszatérve az almafákhoz láttam, hogy az emberek előszeretettel álltak meg az út szélén begereblyézni a lehullott termést, és zsákszám vitték a kocsijukhoz. Ezért nem furcsálltam a megemelkedett halálesetek számát, amit bizarr eredetű szeszek okoztak manapság az országban…. Meg is fogadtam, hogy ittlétem során mellőzöm a tömény alkohol fogyasztását.
Kiszemeltem az út szélén egy lepukkant bádog buszmegállót és oda húzódtam. Először csak a cuccokat pakoltam be de aztán a motort is megsajnáltam, bár nem lehetett az már vizesebb. Büdös volt, mert valami barom a szemetét oda vágta le a megállóba. Legyőztem undorom és levettem a vizes gönceimet. A Prágára tartogatott ünnepi ruhát kellet felvennem a legvastagabb zoknival, és itt került elő a csodálatos postás esőruha. A kollegák számára napi védelmet biztosított, és nálam is elég jól megállta a helyét. A vastag sál, ing, pulóver nagyon kellemes volt, igaz a zokni egy percig sem bírta a tucsogó csizmában. Ha már így lepakoltam ennem is kellet, igaz nehezemre esett a szagoktól és felfordult gyomromtól. De kellet a bevitel, mert nagyon sok energia ment el aznap a vacogásba és az izomgörcsökbe. Újra tankolva frissen, energikusan megint a motor nyergében találtam magam. Az égadta világon sehol nem láttam rendőrautót, ezért gond nélkül megérkeztem Kolin-ba. Egy percig sem időztem szemem sarkából történelmi épületeket láttam, de rájuk sem bagóztam. A cél vezérelt. A hangosan zörgő k-55 ös üzemanyag tartály üzente nekem hogy már porzik belülről. Nemrég ragasztottam meg az alját, de az üzemanyag sajnos újra egyenletesen szivárgott a vázra. Az úszószinttel is akadtak problémák, mert mikor ránéztem a karburátorra, rendesen hürütykőlt a benzin, viszont csak egy bizonyos fordulat felett. Megint abba a szituációban voltam, hogy erős önkontrollal csak félig húztam meg a gázkart, hiszen lehet, hogy különben sose jutok el a célig…
De eljutottam. Nem voltak babérkoszorút tartó angyalok a fejem felett, sem harsona szó illetve örömóda. Érzelmek nélküli egyhangúságban gurultam el a Praha tábla mellet. Ami tisztán és egyszerűen jelezte: Sikerült, Éljen! Fogdostam a szétázott térképfoszlányokat, és a város központjára koncentráltam. Igaz, erősen sötétedett, de megtaláltam számításomat, és madártávlatból láttam a hatalmas vasútállomást. Kisebb nehézségek árán leparkoltam az állomás oldalában, és kisvártatva megpillantottam Dalmát. Itt bekövetkezett a nagy találkozás: örömkönnyek meg a nagy-nagy ölelés – ez volt a romantikus jelenet… Csakhogy a motor innentől púp volt a hátunkon a nagy katramóccal együtt. Nem tudtam mit csinálni, betoltam nagy küzdelem árán a peronra és lelakatoltam a motort szemmel látható helyre. A lényeges táskát leemeltem róla, és azzal a tudattal hagytam ott, hogy majd marad ami marad a motorból. Lemenekültünk, vissza a lenti folyosóra, ahol melegebb volt a levegő. Szomorúan vettem tudomást arról, hogy Dalma is a mának él, és csak felületesen nézett utána a szálláshelynek a három nap alatt.
Onnantól kicsit bizonytalanná vált a helyzetünk és a legrosszabb, hogy a végkimerülés állapotába sodródtam. Kint ugye már sötét és hideg volt, egyáltalán nem volt barátságos az idegen város. Nagy vita után tettünk egy kört gyalog a vasútállomás körül aminek köszönhetően Dalma is rendesen átázott… A szakadó eső miatt kénytelenek voltunk a kutatást felfüggeszteni, és visszamenni a kiindulóhelyre. Rettenetes volt látni a sok utazót, mindenki csöveskedett, így mi sem voltunk feltűnőek, hogy egy sarokban kezdtük várni a reggelt.Természetesen fél óra alatt kiszúrtuk az igazi hajléktalanokat is, és nagyon nem örültünk, hogy egyre közelebb merészkedtek. Végül is két őr kötött belénk, mutogatva, hogy nagyon rossz helyen vagyunk. Ott betelt a pohár és meggyőztem Dalmát: bármi is lesz itt nem maradhatunk. Még az állomáson megkérdezett Dalma két rendőrt, merre is van itt az információ. Azok készségesen odavezettek. Onnan megtudtuk igen messze van egy kemping… Fogtuk a motort amihez furcsa mód senki nem nyúlt,a ztán belevágtunk a zuhogó éjszakába. Sok-sok kilométert tettünk meg, néha beindítottam a motort és előre gurultam, de általában egymás mellet mentünk vagy együtt toltuk a motort. Természetesen végig felfelé. Dalma benézett pár hotelba és érdeklődött kisebb -nagyobb sikerrel. Természetesen még mindig nagyon messze volt a cél. Remegtek a lábaim, mindenem vizes volt, Dalma hangulatváltozásai pedig már tényleg a vég kezdetét jelentették. Sokszor, mikor bement érdeklődni, én a falnak löktem a motort és ráültem. Csepegett az arcomba a víz, és én csak a falhoz nyomtam a fejemet, becsuktam a szemem, hogy egy kis energiát nyerjek. Majd másfél óra elteltével az esőben már egyikünk sem nyavalygott. Csendben megtörten zombimód letoltunk még öt kilométert. Végre megláttam a táblát, amely jelezte, hogy meg fogunk menekülni. Egy vaskapuhoz értünk, és bár zárva volt, hamar egy fiatal őr jelent meg és beinvitált a táborba. Mutatta, hogy zárva a pénztár és majd reggel megbeszéljük a részleteket. Még két bögre forró teát is kaptunk, aztán megmutatta hol lehetne leverni a sátrat. Miután asszimilálódtunk egy kicsit, hamar el is aludtunk, bár igen vizesek voltunk, és minden porcikánk remegett – ez volt a legkevesebb probléma…Másnap reggel ugyanúgy reszketve ébredtünk a csurom-vizes ruháinkban de legalább a nap erőlködni kezdett. Nem kapkodtunk. Gyakorlatilag egész délelőtt magunkat és a dolgainkat hajszárítóztuk. A pénztár is kinyílt már, de mi nem siettünk. Mikor oda fáradtunk, egy fiatal szőke nő üdvözölt bennünket, és a számítógép segítségével elkezdtünk kommunikálni. Rendes motornak akarták számolni a motorunkat, de én meggyőztem, hogy ez inkább bicikli, mintsem motor. Én vissza fáradtam a konyhába. Kis idő múlva Dalma is utánam jött, és bizony azt a rossz hírt közölte, hogy elégé szarul számoltuk a kiadásokat, és mivel nekem sem maradt meg az eredeti pénzmennyiségem, választhattunk: vagy rövidebb ideig maradunk, vagy nem jutok haza. Mit volt mit tenni, mentem lerendezni a számlát. Kifizettem a tegnap éjszakát, legalábbis én azt hittem, hogy azt fizetem, mire közölték velünk, hogy a ma éjszaka ajándék azzal az egyszerű indokkal, hogy jó fejek vagyunk. Nem kaptunk sem karkötőt sem sátorcédulát. A lényeg, hogy van még két napunk így Prágában.
Ma és egy mikor Dalma útnak indul az éjféli járattal. Délután felkerekedtünk, immár a tehermentes Jawaval. Dalma fel is tudott most már ülni a tankra és csak úgy sisak nélkül, fehér sálban, bebarangoltuk a rejtelmes Prága erdős sétányait… Gyönyörű délután volt, rengeteg tipikus turista sétálgatott a tornyok rengetegében, és sokan minket is lefotóztak. Én személy szerint nem éreztem magam turistának. Nem az volt a legfőbb vágyam, hogy suvenirokat gyűjtsek, csak szimplán belélegezni a Prágai levegőt, és átélni azt a kavalkádot, amit a város szíve nyújthatott. Zenészek, rajzolók, árusok mindenfelé. Apró kacskaringós sikátorszerű utcákon toltuk végig a kis motorunkat. Legnagyobb öröm az volt, mikor elértük a Károly hidat, ahol elkészülhettek az ominózus fotók. Minden érdeklődőnek sikerült valamennyire elmesélnünk a történetünket. A legviccesebb az volt, hogy hazánkban elég különcnek tűnünk Dalmával az öltözékeinkben, meg a régi motorjainkkal, de valahogy itt a nagy idegenben eggyé váltunk a várossal. A kis Cseh motorocska nagy közkedvnek örvendett bármerre is pihentünk meg vele. Estére visszakeveredtünk a kempingbe, és ugyanaz az őr engedett be. Megnyugtattam, hogy a pénztárral minden rendben volt. Már csak azért is kellet mondanom, ne rágódjon egész este kételyek között. Mindenünk megszáradt amit kiaggattunk, de valamiért újra vacogva sikerült elaludni. Reggel éreztük a sátrazás mellékhatásait, ami a szolid kényelemnek betudhatóan megtörtséggel és nyakfájással kezdődött. Ittuk a finom zacskós levest és kanalaztuk a löncshúst. Nekünk ez nem volt egy gasztronómiai utazás, az biztos… Elkezdtük összeszedni magunkat és visszagondoltam az előző éjszakára: még mikor a viharlámpáim fényében rajzoltam egy indiánt mustang hengerrel, miközben mellettem gitározott a kempingfőnök és a barátja. Gyakoroltak, aminek csak annyi hátránya volt, hogy egy számot kb. ötször hallgathattunk végig. Nekik ajándékoztam a rajzot, és mivel nagyon hideg volt, elgémberedtek az ujjaim, ezért inkább Dalma és egy üveg Cseh sör társaságában visszavonultam a sátorba. Összepakoltunk, nagyon szépen megköszöntünk még egyszer mindent és még készítettünk jó pár fényképet itt is, mert elragadott bennünket a Zizkov kemping indiános feelingje, amit egy sátor, totemoszlop és temérdek indiános fotó tett még hangulatosabbá. Igazi mustangos menedék két ilyen csavargónak is mint mi.
Az útvonal terv ugyan az volt mint, előző nap, csak most rendesen felpakolva a lovunkkal. A főtér volt a legfőbb cél, de előtte még egy csomó műemléket sikerült felfedezni. Egyáltalán nem kapkodtunk. Kis kilátóban ebédeltünk és órákat napoztunk hatalmas szobrok alatt. Itt is elkerülhetetlen volt, hogy az őrökkel ne kerüljünk atrocitásokba. De hát ez a dolguk, nem is haragudtunk rájuk igazán. Hamar délutánba fordult ez a nap is. Közben már újra a zsúfolt központ kirakatait bámultuk ,majd miközben gondtalan sétáltunk tovább mögöttünk oszlani kezdett a tömeg.Egy villogó rendőrautó közeledett szinte némán felénk.Én úgy voltam vele, hogy mivel nem megy a motor teljesen ártatlan képpel bámultam rájuk. A vezető kihajolt és vigyorogva mondta: – Á! Jawa Pionir! Én egyből kijavítottam, hogy ez Mustang! Kevésbé vigyorogva nézett minket tovább és hallgatta a süketelésemet arról, hogy ezzel biz én Pestről jöttem ám! Végig reménykedtem, leköti a figyelmüket a sokkolóan felpakolt motor látványa. Első alkalommal találkoztam közvetlen a Cseh rend őreivel nem tudtam mire számíthatok. A monológom után teljesen semlegesen a távolba meredtem, rájuk sem néztem, persze dobogott a szívem vajon mi lesz ezután. Vártam, hogy rám szólnak, vigyem a fehér kőből kirakott járdáról ezt az olajat pisáló tragacsot. Rendületlenül toltam a motort a kocsi mellett. Kínos percek múlva újra a tömegbe nyomták a járőrautó orrát és lassan távoztak. Dalmára néztem sugallva, minden rendben. Megérkeztünk. Egy lámpavasnak döntöttük a motort elég látványosan a főtér szélén.
Büszkén lobogott a magyar zászló a motor oldalán, hamar találkoztunk is egy raszta sráccal, aki szintén magyar volt. Jah! Még előtte is az egyik kapunál szembe jött magyar fiú kalapban, aki magától rakta össze a képet, hogy ez a kis motor bizony saját kerekein érkezett. Visszakanyarodva a főtérre és a raszta srácra: jól esett beszélgetni magyarokkal és miután elköszöntünk, Dalmával fellendülve kiraktunk pár fényképet a motorra, afféle instant kiállítás gyanánt. Ahol sütött a nap ott kellemes volt a levegő, de az árnyékban a szél nagyon le tudott hűteni. Így egy napfényes padnál rajzolgattunk, várva a rejtelmes világhírű csillagászati óra kondulását, melyen a halál csenget először. Épp a motornál bíbelődtünk, mikor feltűnt megint egy rendőr autó. Ugyanazok a rendőrök voltak és már egyáltalán nem voltak barátságosak. -Dokument! Hangzott el újra az a felszólítás, aminek utam során egyszer sem tudtam eleget tenni.Ők is csapkodták a saját rendszámukat és várták mutassam meg én is a sajátom. Szét tettem a kezem és ígértem, hogy nem fogom beindítani.Nem kell hozzá nyelvvizsga, hogy rájöjjek, épp most kérik számon, akkor hogy jutottam el idáig? Persze nálam ez már itt csak költői kérdésnek minősült és el ecseteltem: a dokumentumok bizony problémásak és a csúnya szlovákok meg is büntettek, így én tanultam az esetből persze és szánom-bánom tájékozatlanságomat, ezzel megértésüket nagyon köszönöm. Valahogy át ment nekik a sztori, sokatmondó hanglejtésem és testbeszédem által. Mikor pont nyeregben voltam, Dalma észre vette, hogy a hagyatéknak minősülő kiskutyás dugóhúzóm a földön hever. Hirtelen felkapta az említett tárgyat ezzel olyan reakciót váltott ki a rendőrúrból, hogy az jobbnak látta kicsatolni a pisztolyát. Én közben a másik rendőrt kábítottam és nem is sejtettem, hogy mérgesedik a helyzet…