Hevesi Péter Benjamin is olvasta nálunk a Yamaha felhívását, amire jelentkezett is, hátha ő lesz a kiválasztott. Lám, így történt, és néhány napra rá már utazhatott is Splitbe az MT-09 tesztre. Most elmeséli, ő hogyan látta az utat és a háromhengeres szörnyet…
Szöveg és képek: Hevesi Péter Benjámin
Az utazás repülővel történt, Budapestről Bécsbe, onnan Splitbe. A szombat délutáni megérkezést követően kisbusszal vittek minket az ötcsillagos Le Meridien-be. Az esti eligazítás előtt maradt pár óránk a hotel és a környék felfedezésére: napfény, tenger, pálmafák, álom yachtok a kikötőben. Az esti tájékoztató a hotel teraszán történt. Gondoltam lesz egy ötperces beszéd, kellemkedés, aztán vacsora. Meglepődve tapasztaltam, hogy komoly felkészítő előadást tartanak, képes illusztrációkkal. Az előadást az európai Yamaha kereskedelmi igazgatója tartotta amerikai angol nyelven, japán akcentussal. Gyakorlatilag alig értettem belőle valamit. Megkérdeztem a mellettem ülő Essex-ből érkező Johnt, hogy érti-e. Azt mondta nem mindent… Egy biztos volt, nem csupán szórakozni fogunk. Az előadás után 3-4 fős csoportokra osztották az Európa minden országából érkező motorosokat, és tájékoztatták őket a vasárnapi tesztvezetés időpontjairól. Engem délután fél 3-ra osztottak be. A program – egy 110 km-es útvonal megtétele – felvezetővel futott, aki egy szlovén motorversenyző volt. Közben egy fotózás, ami eltartott kb fél óráig. Mivel igen alacsony vagyok (152 cm), a szlovén srác az út előtt megkért hogy üljek fel a gépére, hogy lássa mire számíthat. Megnyugtattam, hogy nem lesz probléma, bár a 81,5 cm-es ülésmagasság tényleg sok volt nekem: csak az egyik lábam ért le, az is csak éppen hogy.
A szálloda parkolóját elhagyva a tengerparti úton haladtunk dél felé. Omis nevű városkánál elhúztunk balra egy szűk kanyonon át, ami után egy kanyargós hegyi szakaszon álltunk meg fotózni. A fotósok a kanyarokban és a kanyar feletti sziklán álltak. Fel s alá kellett, egymást követve motorozni, 3-4 kört megtéve. A napon volt vagy 35 Celsius fok, mindenkiről folyt a víz, de egy ilyen szituban nem panaszkodik az ember… A fotózás végeztével visszatértünk a tengerpartra és dél felé folytattuk az utat. Néha felálltam a nyeregben, hogy a szalagkorlát takarásából kilássak a csodálatosan kék, vitorlásokkal, fürdőzőkkel teli vízre. Az utat természetesen nem zárták le a kedvünkért, úgyhogy az utószezon teljes turistaforgalmát élvezhettük…
Élveztem, hogy kigyorsításoknál 80-as tempónál sem kellett a hatodik fokozatból visszaváltani. A motoron a három választható mód közül itt még a szelíd ‘B’ fokozatot használtam, ami által igazi kezesbárányként viselkedik a gép. Az már az első kereszteződésben feltűnt, hogy az indexkapcsoló kicsi és a duda gombját hozzá képest jobbra felülre helyezték, nem pedig alá, ami a megszokott. Emiatt rendszeresen dudáltam, ha indexelésre került sor… Néhány kilométerrel délebbre Pisak falucska után az út elemelkedett a tengerszinttől és egy öböl ívét követve úgy 100 méter magasan folytatódott. Az öböl túloldalán elágazott és egy enyhe balossal fordultunk a hegyoldalnak. Szívesen megálltam volna körülnézni, hisz’ a táj megérdemelt volna néhány perces álmélkodást, de erről szó sem lehetett. 160-170-es tempóban, már az „A” módot (adrenalin) használva közelítettük meg az első hajtűkanyart. Az előttünk poroszkáló autókat szinte gondolkodás nélkül előztük. Az ülés a tankhoz közel mindössze 10 cm széles, emiatt gyakorlatilag tényleg a térdünk közé szoríthatjuk a motort, és úgy irányíthatjuk a kanyarokban, akár gyerekkorunkban a biciklit.
A kipufogó három az egyben végződik rendkívül röviden, hogy ezzel egyrészt súlyt csökkentsenek, másrészt a motor dönthetőségét növeljék, ami így 51 fok lett, de ezt nem próbáltam ki… A következő kanyar után két jó hosszú egyenes következett, ahol 210 km/óra sebességig sikerült felgyorsítanom.
A gép számomra leggyengébb pontja a műszerfal. A sebességen kívül semmit nem tudtam gyorsan leolvasni. Elég áttekinthetetlen, és bevallom, a víz hőmérséklet kijelzőjét a mai napig sem tudom hol kell keresnem… Azt hiszem átszáguldottunk néhány meseszép falucskán, de csak sejtem, mert nem volt idő nézelődni. Sestanovac-ban hirtelen megállt a csapat egy kávéra és beszélgetésre. Jól kikérdeztek minket a mérnökök ott azonnal, amíg frissek voltak az élmények. Továbbindultunk. A falu kereszteződésében ismét balra fordultunk, hogy most már visszafelé vegyük az irányt. Egy kis folyó vonalát követve kanyarogtunk egy darabig, élveztük a hosszú elnyújtott kanyarok ívein döntögetni a gépet, bár némiképp elvett az élvezetből hogy a felvezető szlovén srác néha hirtelen lassított. Ilyenkor a féket is tesztelhettük, ami mesés volt az eddig megismertekhez képest. Egy újabb, előre nem jelzett hajtűkanyar után – amit úgy 160-nal értünk el – egy hídon átkeltünk a folyócskán azonnal jobbra fordultunk, követve az eredeti irányt. Itt következett a tesztút legveszélyesebb szakasza. Az úttest szűk, poros, kátyús, néhol kavicsos volt. Mindemellett hirtelen éles kanyarokkal színesített, amiknek az ívét a bokros, cserjés növényzet miatt nem lehetett előre látni, meg azt sem hogy jön-e szembe valami. Egyikünk ki is csúszott, épp előttem. Blokkoló hátsókerékkel sodródott a külső ívre, ahol megakadt egy nagyobb, a padkában hagyott sziklán és felborult. Nagyon valószínű, hogy az ABS-sel felszerelt verzióval simán korrigálta volna a szemernyi hibát. Később ráborítottunk a Split felé vezető autópályára, ahol én jobban tartottam új barátaimtól, mint a sebességtől vagy a forgalomtól. Szorosan egymás mögött haladtunk, miközben 180-ról hirtelen lassítottunk 80-ra és gyorsultunk vissza, nem csak a motort, de a reflexeinket is tesztelve. Jó két és fél órát töltöttünk az úton, míg visszaértünk a szállodába. A hostess lányoktól mindenki kapott egy lapot, amin vagy húszféle szempont szerint 1-5-ig kellett jellemezni a gépet és szöveggel is kiegészíteni.
A Yamaha egy Split-ben elköltött vacsorával zárta le a napot, ahová egy katamarán fedélzetén vittek minket, keresztül a tengeröblön át. Hozzám és talán még valakihez odaült az angol képviselő és gyatra nyelvtudásom ellenére kifaggatott szóban is. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a Yamahának valóban fontos, hogy mi a véleménye a hozzám hasonló civil motorosoknak a fejlesztéseikről. Az MT-09 egy állati könnyen kezelhető élménymotor, ami akár „eco” üzemmódban is használható. Ha lenne valami megoldás hogy egy picit alacsonyabb ülés essen rajta, komolyan elgondolkoznék a megvásárlásán, már csak az ár-teljesítmény aránya miatt is (115 LE és 2 389 000 Ft).
Le a kalappal a Yamaha szervezése előtt! Meg szeretném köszönni a magyar Yamaha kereskedelmi igazgatójának, Ihász Jánosnak a segítségét. Többet segített, mint gondolná. És persze köszönöm a Hegylakóknak, hisz nélkülük nem is szereztem volna tudomást az egészről!
Széles utat!
Hevesi Péter Benjámin