A tanulás valódi célja, hogy megtudjuk, valójában milyen keveset is tudunk… Egy supermotó esetében ez hatványozottan igaz.
Azt hiszem, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az utolsó részben azzal zártam, hogy jól kiderítem, miért is jobb egy supermotóval pályázni, mint egy sportmotorral. Kiderült, hogy ez tulajdonképpen nem igaz…
Vagyis igaz lehet, ha valaki kitapasztalta, mennyire más is egy ilyen bringát vezetni, mint a súlyos és ezzel együtt stabilabb sportgépeket. Barbi találóan mondta az első nyeregben töltött körök után: ez pont olyan, mintha egy kislétrával próbálnál kanyarodni, csak éppen üveggolyókon…
A Kakucs-ringen volt alkalmunk kipróbálni először élesben, mit is tud a vas, és egy tapasztalattal máris gazdagodtunk, hiszen kiderült, hogy egy igen hosszú tanulási folyamat elején járunk… A kanyarok szögletesre sikerültek, a gázadások bátortalanra, hiszen szokni kell, hogy a ZZR után itt nem száz-százötven ló érkezik a hátsó kerékre, hanem teligázon is csak ötven, s akkor még lehet, hogy sokat mondtam.
Nincs mese agresszívebben kell kezelni a KTM-et, mint a kényelmes sporttúrázót, s egyben átállni a spéci, csak a supermotóra jellemző kanyarodási technikára. Nem utolsó sorban pedig belőni a futóművet, mert a jelenlegi hangolása – finoman szólva is – siralmas. Ez így elkeserítően hangzik? Pedig a valóságban nem az, hiszen hatalmas vigyorral jöttünk le a kakucsi körről, ugyanis a KTM rengeteg adrenalint termel, s erről a többiek is meggyőződhettek. Akivel csak cseréltünk egy-egy percre, mindannyian megrészegülve adták vissza a vasat, s egyikük éppen nemrég jelezte, hogy azóta totális fertőzött lett… Elmondása szerint sokszor tíz-tizenöt perc is eltelik, anélkül, hogy arra gondolna: csak kéne venni egy supermotót.
Mielőtt az a vád ér, hogy a sóder között elvesznek a tények, hát jöjjön a feketeleves: a sötétedő és az autóktól kissé koszos pályán bő egy perc alatt sikerült körbetalálni, amit kicsivel később már sikerült perc alá beszorítani, de ez még mindig vagy tíz másodpercre van attól, ami kívánatos lenne. Tíz kanyar van a pályán, azaz ívenként egy másodpercet kell találnom, no meg az egyenesekben sem kímélni a gépet – ahogyan most tettem -, és akkor már jöhetnek a további célok. Első lépésben ellátogatunk Dávid Pisti barátomhoz, aki a ZZR rakoncátlan futóművét is bársonyosra fésülte, hogy új lábakat álmodjon az osztrák egyhengeres alá. Ha az megvan, jöhet újra a stopper…
Ja, és ha kifelejtettem volna: közben lenyomtunk egy király túrát is a KTM-mel, amíg a ZZR a szervizben pihent, új alkatrészeit várva. Háromszáz kilométert jártunk be a Felvidéken, eddig ismeretlen utakat csokorba gyűjtve.
Ha érdekel az útvonal, odaát a Sportmotoron részletesen mesélek róla, merre is jártunk – frankó hely, csak ajánlani tudom.