Az alábbi izgalmas beszámolót olvasónk, Péter küldte horvátországi túrájáról. Fogadjátok szeretettel!
Szöveg: Hevesi Péter Benjámin, kép: Geckoid/Deviantart és a szerző
Úgy adódott, hogy már két éve nem sikerült szabadságolni magam. Valami mindig közbejött, és így volt ez idén is, de jött az augusztus 20-i hétvége- négy üres nap! Rossz időt ígért a meteorológia, és a páromat is beosztotta péntek-szombatra a multi… Arra gondoltam, hogy az senkinek sem, öröm ha itthon gubbasztok az esőben. Szerda este felcuccoltam a kis melós motoromat. ami egy 26 éves Honda NX 250-es, és csütörtök reggel elindultam a horvát tengerpartra.
Az volt a tervem, hogy csak a határig megyek pályán, aztán országúton érem el a tengert. Az időjárás közbeszólt – annyira esett, hogy elment a kedvem a kis utaktól, és 40 kilométer tötymörgés után visszaálltam a pályára. Zágrábig totál vízfüggönyben haladtam, 16 fokban, azután már csak a felhők fenyegetőztek. Reggel 9 körül indultam Budapest mellől, és délután három körül láttam meg a tengert. A felhők felszakadoztak a viharos szélben, és ahol nem süvített a szél, ott érezni lehetett a nap melegét, ami igen jólesett az átázott ruhában. Motoroztam egy kicsit Fiumében, majd továbbindultam a parton.
Irány a déli határ!
Élveztem, hogy egyedül vagyok és nem kell alkalmazkodnom másokhoz. Elmerültem a látványban, gondolataimban. Az járt a fejemben, hogy ha néhány órás úttal, gyakorlatilag néhány ezer forintból itt lehetek, akkor miért nem jövök gyakrabban? Az út szinte teljesen üres volt, kocsit csak elvétve láttam. Jobbra a tenger, balra a hegyek, amik elválasztottak az esőtől. Elégedett voltam. A szél viszont annyira felerősödött, hogy meg kellett állnom meghúzni a sisak szíját, mert kezdte letépni a fejemről. Így poroszkáltam még vagy száz kilométert, amikor is megláttam egy szimpatikus kempinget. Az út ezen szakasza a tenger felett kb. 150 méterrel kanyargott a hegyoldalban, a kemping bejárata is itt volt, ahonnan szerpentinen lehetett a tengerhez jutni. A sátrat olyan tíz méterre vertem fel a víztől, és belevetettem magam a habokba. Úszni szeretek, de a sós vizet utálom, és még hideg is volt, ezért a kötelező gyakorlat után inkább a szűk környék felfedezésére indultam. A szél viharos volt ami sokat elvett a látvány élvezhetőségéből. Egy sör, és némi lángolt kolbász elfogyasztása után nyugovóra tértem. Hajnal fél háromkor arra ébredtem, hogy a szél feltépte a sátor külső részét, és iszonyat hangosan csapkodja, majd olyan erős lökések érkeztek, amik homorúra nyomták össze a tartórudakat. Muszáj volt kikászálódnom, és megerősítenem a sátrat. Leszedtem az összes gumipókot a motorról, majd ezek segítségével kifeszítettem a kemping kerítéséhez és a közeli fához.
Haragosom, a viharos erejű szél
Aludni ezután már nem igen tudtam, ami pedig a másnapi estére volt hatással. Akárhogy is, semmi sem történik véletlenül! Reggel nagy nehezen „lebírkóztam” a sátrat, és összepakoltam. A recepció előtt tudatosan úgy álltam meg, hogy a motor jobbról kapja a szelet, mert reméltem, az oldalsztenderen csak nem borítja át a gépet. Ugye mindenki kitalálta – tévedtem… Láttam az ablakon át, ahogy átbillen a motor az oldaltámaszon, és a baloldalán landol. Mérges voltam, és ez enyhe kifejezés. Jó lett volna valakit hibáztatni a történtekért de csak magamat lehetett. Alábecsültem a szél erejét, igaz, hogy ilyen még soha nem fordult elő velem de ez akkor sem mentség. Egy szlovén fickó segített felállítani a motort, mielőtt betoltam volna az épület, és egy ott parkoló furgon közé. Átvizsgáltam: az ízléstelen színű kézvédők megóvták a kuplungkart, és néhány karcolástól eltekintve látszólag megúsztam a kalandot. De csak látszólag! A magam buherálta oldalcsomagtartó-konzol ugyanis eltört, és a táska hozzáért a kerékhez. Elővettem egy spanifert, és valahogy sikerült olyan pozícióban rögzíteni, hogy használható állapotba került, és folytathattam az utam.
Nem volt határozott tervem, csak csavarogni vágytam, ezért Senj városkánál nekimentem a hegynek a 23-as úton. Néha megálltam ellenőrizni az oldaltáskát és magamba szívni az erdei levegőt. Az egyik hajtűkanyar parkolójából egy vékony aszfaltcsík indult az ismeretlenbe. A szükség is szólított és a kíváncsiságom sem engedte volna, hogy tovább haladjak a főúton. 1200 méteres magasságban követte az út a hegy bordázatát, és minden jobbos kanyarban kilátást engedett a fák között a tengerre. A következő kereszteződésnél egy kavicsos út is indult, ami igazán csalogató volt. Engedtem a csábításnak, és ismét csak magam voltam a semmi közepén. Élveztem a pillanatot, és megveregettem a saját vállamat, amiért nem maradtam otthon. Leállítottam a motort és hallgattam a csendet, és a szél zúgását. Néhány kilométer után tartalékra kellett állnom, ezért visszatértem a főútra. Átértem a hegylánc túloldalára, és az 50-es úton haladtam tovább. Szép volt, de a forgalom is megnőtt rajta, én pedig ismét a hegy felé kacsingattam ami most a jobboldalamon magasodott. A térkép és a navigáció sem jelzett utat a hegyen keresztül a tengerpartra de elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne lenne. Nem hittem, hogy a Horvátok száz kilométert kerülnének, ha csobbanni támadna kedvük…
Nem várt kalandok
Elindultam a hegy felé, és amikor már úgy éreztem, hogy érdemes, beírtam Jablonac falucskát a GPS-be, ami közvetlenül a parton volt. Adott is egy lehetőséget nagyjából 50 kilométeres távolsággal. Na, akkor mindjárt ott vagyok – gondoltam tévesen. Az ötven kilcsit végül három és fél óra alatt (!) tettem meg, meseszép, vadregényes úton. Mindenkinek ajánlom, aki nem riad vissza a kavicsos, néhol sáros útburkolattól, és a 15-25 km/h sebességtől. Az út száma : 5126, és könnyű megtalálni – Jablonactól indul a Velebit nemzeti parkon keresztül. Az út 1500 méter magasan bukkan elő a vadonból, és érkezik meg a tengerhez, ami tiszta időben elképesztő kilátással kényezteti az arra járó motorost. Lassan, leállított motorral gurultam lefelé szinte minden kanyarban megállva, és rácsodálkozva eme csodára. A szél még mindig viharos volt, ezért több helyen is szikla mögé „rejtettem” a bringát, nehogy ismét csúfot űzzön belőlem a természet, amíg fényképezek.
Miután leértem a partra, ismét csak délnek vettem az irányt. Az előző éjszakai szélvihar miatt olyan álmosság tört rám, hogy csak aludni vágytam. Karlobag előtt egy apró tábla kempinget jelzett az úttól balra, egy kis utcában. Befordultam….Hááát egy bekerítetlen telken egy földút került meg néhány olajfát. Ez volt a kemping. Dög fáradt voltam, nem gondolkodtam sokat. Már csak azért sem, mert összesen két sátor állt, és mindkettő mellett egy-egy motor parkolt. Egy brit rendszámú Triumph, és egy német Transalp Honda. Elkezdtem felállítani a sátrat de a kavicsos talaj miatt ez inkább paródiának látszódhatott, mert a két motoros – előbújva sátraikból – közösen röhögtek rajtam. A brit srác adott penge cöveket és kalapácsot, a német srác meg főzött egy rendes kávét.
Miután felfrissültem, lesétáltunk együtt a közeli vendéglőbe, ami mellett volt egy kis közért is. Söröztünk, beszélgettünk egyet a teraszon, közben a csónakok békésen lebegtek az öböl vizén. Kiderült, hogy Kevin – a brit – éppen európai túrát tart, és Budapest valamint a Balaton után érkezett ide, Dárius a lengyel származású bajor pedig tűzoltó, München mellett. Ezután vásároltunk néhány sört és halat, majd visszaballagtunk a sátrakhoz. Az út vadregényes volt, elképesztő panorámával. Valamivel később két újabb motoros érkezett, két olasz zenész. Mattia, és Alberto akik egy zenekarban muzsikálnak, és Velence környékén élnek.
Visszatértünk a kisboltba még pár palack borért, és így öten beszélgetéssel töltöttük az estét. Egy német lakóautós fickó aki közben szintén leparkolt, lelkesen jegyezte meg, hogy ez a valódi multikulti 🙂 A harmadik nap reggelén újdonsült barátommal, Kevinnel a Plitvicei tavakat néztük meg ami kb. 200 kilométeres kirándulás volt motorral, és jó néhány óra gyalogosan. Kevintől sem áll messze a rövidnadrágos motorozás, ahogy tőlem sem de 1500 méteren már bántam, hogy nem öltöztem be jobban.ű
Este a kempingben újabb halsütéssel, és beszélgetéssel ütöttük el az időt, mi tagadás, jól telt, így el is határoztuk, hogy jövőre nálam sátraznak a kertben a tervek szerint. Vasárnap reggel összecsomagoltam és elbúcsúztam legújabb barátaimtól, és mivel eredetileg is autópályán szerettem volna hazaérni, ezért nem is csalinkáztam sokat. Kényelmes, százas tempóval délután négyre értem Budapestre. Remélem, ezzel a kis összefoglalóval sikerült kedvet csinálnom azoknak, akik társaság híján inkább otthon maradnak. Higgyétek el, néha jót tesz ha csak úgy nekivágunk az útnak, hogy megtaláljuk az igazi multikultit Plitvice felé…