Bár kint éppen esik, de ebben az időben is egyre inkább érezni lehet, hogy itt a tavasz. A gyönyörű napsütés néha előbúvik, és hátrahagy maga után egy kis meleget. Vajon mit hoz ki ez belőlünk, akik már ültünk már néhány motoron, vagy éppen belőlem, aki volt már kettő, és 14-15 ezer kilométert lemotorozott?
Szerintem ez egyértelmű. Aki már érezte ezt az óriási élményt, tudja, hogy milyen, amikor hasít a géppel, rátalál egy penge kanyarra, visszaengedi a gázt, kis motorfék, spiccre áll a lábtartón, kinyújtja a kezét, együtt dől a vassal, majd óvatosan húzza a gázt, és kiabálva (én néha énekelve 🙂 végre élvezi az életet.
Sajnos a cseszneki balesetem miatt már jó régen (majdnem egy éve) nem ültem motoron. Nem vezettem, de rengeteget vágyakoztam, álmodoztam róla. Mivel egyszerűen imádom, nem akartam hogy egy év elteljen motorozás nélkül. Aggódtam, és sajnos egy picit ideges voltam a gép nélkül. Állandóan a motorozás emlékeit idéztem fel, azt a sok élményt, amit adott nekem. Aztán egy pénteken minden megváltozott…
Azért vannak a jó barátok…
Suli lett volna, de az egyik nagyon jó barátom jelezte, hogy éppen indul motort venni az A2-es jogsijához, ráadásul pont olyat, mint amivel engem anno elütöttek. Szó szót követett, s mivel ez az első motorja, kérte, hogy menjek el vele, mert nekem van némi összehasonlítási alapom. Fülig érő szájjal igent mondtam, s már robogtunk is egy Gs500F felé, ami csak a gazdája szerint volt makulátlan, garázsban tartott – valójában az idomok kaptak ezt-azt… Cimborám kipróbálta, majd kért, hogy én is vessek rá pár pillantást. Nehéz volt leplezni örömömet, hisz’ fülig érő szájjal, mosolyogva, remegő kézzel húztam fel a sisakot, majd a kesztyűt… és ráültem. Tódultak a kellemes emlékek, az eufória, amit újra a nyeregbe ülve éreztem, valami fantasztikus volt: nem változott semmit a baleset előtthöz képest. Az csak hab a tortán, hogy a motor főbb részei, mint a váltó, blokk, fékek stb. rendben voltak, de persze a külseje továbbra is inkább siralmasan festett.
Sok lett volna vele a teendő, ezért továbbálltunk, s megérte, mert egy tényleg gyönyörű párjára akadtunk. Ez pöcc-röff indult, próbakör rendben telt, így gyorsan megegyeztünk, s végül megvettük. Alku, kézfogás, majd beinvitáltak a házba, ahol megírtuk a papírokat a tulajdonos – szintén motorozó – feleségével. Jüt beszélgettünk, kellemes nap volt, egy fontos tanulsággal. Rájöttem, milyen apróságokon múlik a boldogság: a hazaúton még a tükörben látott GS képe is mosolygásra késztetett…
Csak higgadtan, hosszú még a szezon!
Tudjátok, sokan nem értik, hogy mégis miért nem hagyom abba a motorozást egy ilyen eset után, ami kis híján – és kis időre – az életembe került. Mindenkinek csak azt mondhatom: túl vagyok rajta, és most sincs nagyobb esélye annak, hogy megint balesetem lesz, mint azelőtt volt. A kádban is eleshetsz, a járdán is elüthetnek – nem ezen múlik, hogy megéred-e a holnapot. Éppen az egyik műszaki tanárom kérdezte, (miután hogylétemről érdeklődött):
– Akkor a motorozást abbahagytad a baleset után?
– Tanár úr, én annyira vonzódom a motorokhoz, hogy egyszerűen nem tudom abbahagyni.
– Hogy lehet ez?
– Mert ez egy motor, maga az őszinteség. Nem egy fémkasztiba, motorháztető és műanyagok alá rejtett valami – itt látod a blokkot, a fékeket, minden olyan kézzelfogható.
– Megértelek – vágott közbe -, de csak óvatosan és felelősen továbbra is, mert Te arról éppen voltál híres, hogy védőcucc nélkül sehova nem mész motorral – figyelmeztetett.
Nyilván lehetett volna jobb, drágább védőcuccom, de ha aznap nem veszem fel a protektoringet, akkor a fejre és mellkasra érkezés nem adott volna sok esélyt, hogy borda, illetve szegycsonttörés nélkül megússzam. Ha nem lett volna ilyen jó, négycsillagos sisakom, akkor egyszerűen szétlapul a fejem. Emiatt mondom mindenkinek, hogy igen, a védőcucc nagyon fontos, tán fontosabb, mint maga a motor, mert én átéltem, hogy nem csak mi vagyunk az utakon! Ha csak mi lennénk, akkor elég lenne a bőrkabát meg a farmergatya – vagy tán még akkor sem -, egy egész jó sisakkal, kesztyűvel, meg bakanccsal kiegészítve. Bármennyire fáj, az esés sajnos nem rajtunk múlik, ezernyi veszély les ránk, ezért most Hozzád szólok, aki nyáron egy pólóban ugrik le a városba, hiszen “csak ide a közelbe megyek”… Ha fontos az életed, akkor a védőfelszerelés legyen az első, minden más csak utána… Nekem ez a tanulsága a majdnem végzetes balesetemnek, hogy motorozni márpedig muszáj, hiszen ez az életünk, de soha ne feledjük, hogy – öltözködés terén – is meg kell adni a tiszteletet ennek a csodás hobbinak.