Segítettünk már az oldalon sokféle témában, rengeteg leendő motorost próbáltunk útbaigazítani, hogy melyik vas lenne a hozzá illő, de most egy fogas kérdéssel találtuk szembe magunkat. Itt a köbcentik és a teljesítményadatok mit sem számítanak…
Kedves Noémi!
Nyugodj meg, nem a motorba leszel szerelmes, hanem a közös élményekbe. Ilyenkor télen mosolyogva lapozod fel a a nyári képeket, újra jó kedvre derülsz a közös bandázásokat felidézve, és alig várod majd, hogy a következő tavasszal ismét nyeregbe pattanj. Nem egyszerűen tárgy lesz a Kawa, hanem egy összekötő kapocs, ami az összes boldog pillanatodnak részese, vagyis vele és általa éled meg az új élményeket. Akárhogy is, a szerelem – csakúgy, mint az életben, a párkapcsolatokban – nem azon múlik majd, hogy a „párod” milyen izmos vagy erős, hanem azon, hogy csupa jó élmény fűz hozzá, és egyszerűen a részeddé válik. Szóval ne aggódj, csak pattanj nyeregbe, és a többi jön magától!
Egyébként pedig a motorválasztás nem is rajtad múlik – előfordulhat, hogy az élet sodor eléd egy gépet, amire nem is gondoltál, és végül az lesz a végzeted… Nekem elhiheted, velem is így történt:
Gyakran kérdezik, miért pont a Kawát választottam annak idején. Bármilyen elcsépelt, nem én döntöttem mellette (pontosabban én NEM mellette döntöttem), sokkal inkább a motor választott engem.
A sztori 1997 meglehetősen hideg, barátságtalan telén kezdődik. Egy tévedésből kifolyólag ezt a telet egy autó, a bizonyos Lancia Delta volánjánál töltöttem. Hasznos volt, az elbukott 2-3 havi fizetés örökre megtanította, hogy soha többé ne vegyek úgymond hülyeautót – tudjátok, amire vágynak az emberek, de mégsem veszik meg soha. Ha így nézem, az elköltött 100-200 ezer forint igazán semmiség a hasznos tapasztalatért.
Februárban elkelt a “ferjánczsárga”, tizenhatszelepes, folyton lerohadó tömény kétségbeesés, ott álltam 265 ezer magyar forinttal a zsebemben. Egy sikertelen Suzuki GSX550F látogatás után két hirdetés maradt a tarsolyban, ezekkel és a hozzájuk tartozó telefonszámokkal bíbelődtem, nem tudtam dönteni, melyik is lenne a jobb. Honda CB750, 255.000 Ft. Igazi klasszikus. Ma már youngtimernek mondanánk, lassan igazi veterán kultmotor válik belőle, csak győzze egyben, törésmentesen kivárni.
Kawasaki GPz750, 275.000 Ft Kimondottan sportmotor kiállás, hiszen már lengőkaros, központi rugóstaggal (igen, akkor ez még kérdés volt!) meg amúgy is, a GPz elképesztő jól festett a gyári fényezéssel és a szinte sértetlen idomokkal. De “csak” egy Kawasaki, ugye. Mindenki szidta, egytől egyig. Hangos, zajos, kezelhetetlen, és egyébként is… nehogy már egy Kawát… okos legyé’, mert hülyéből van már elég. A Honda? Na az egy tisztességes motor. Hagytam magam, odadobtam vágyaim a többiek elvakultságának oltárára.
Diktáld a CB telefonszámát! – vetettem oda kollégámnak, aki éppen a Duke Nukem nevű agyrombolóval pusztította magát, melynek később még komoly jelentősége lesz. Két sorozatlövés között hangosan felröhögött, ahogy virtuális énje letépte egy ork fejét, majd belekezdett… 0620…mi ez? Ja igen…255… tárcsázhatod, megvan.
Ütöm, kicseng. Szia, Laci vagyok… azaz üdvözlöm…szóval na… a motor után, ha szabadna. Idős, kimért hang. Képzeletemben még szakállas is. Elmondja, orgánumában mély tisztelet és végtelen szeretet a motor iránt. Nahát, egy koros, éppen csak kicsit izgalmas Honda is ilyen elképesztő érzelmeket tud kiváltani? Kezdek tényleg megnyugodni.
Jöhet a meglepetés!
Minden kiderül a gépről, majd – talán fiatalkori tudatlanságom miatt – látatlanban az alkura térek, ma sem értem, hogy lehettem ekkora kis… Na mindegy. Szóval 255-öt kérnek a Hondáért, elmegyek érte, visszajövök, az két tankolás, kesztyű is kell, mert a réi szétfoszlott, az átírásba bele sem gondolok. Továbbra sem dugott senki ötezreseket a zsebembe, tehát 265 a teljes keret. Nem akarok pofátlan lenni és bemondom: alkudnék kicsit a meghirdetett árból – kettőötven.
Pillanatra bentszakad a hang. Már kezdem azt hinni, hogy megsértettem a komoly, ötezer forintnyi alkuval. De nem, lemondóan sóhajt: kell a pénz, gyertek. 250, de semmivel nem kevesebb, ha tovább alkudnál, ne is fáradj. Cím, már mondja is, igen tudom, szállítottunk nem is olyan régen oda valami alkatrészt, van ott egy kocsma a sarkon. – Hát hogyne lenne – vágja rá, elbúcsúzunk.
Bérház, garázssor, valóban idős, de szakálltalan tulajdonos. A barna, jobb napokat is látott garázsajtó lassan, kicsit akadva, kelletlen hangok kíséretében nyílik ki.
Talán mai napig nem érti az ember, hogy miért is álltunk ott másodpercekig megfagyva. Ennyire szép lenne az ő motorja? Vagy épp ellenkezőleg, és mindjárt sarkon fordulunk? NEM. A motor gyönyörű. Egy csodálatos szép, gyári fényű Kawasaki GPz 750. Emlékeztek ugye… Duke Nukem… kinyírlak te Ork, diktáld a CB telefonszámát… mi ez… igen, nullahathúsz… tárcsázhatod. Ez a jógyerek simán bemondta a GPz telefonszámát a Honda helyett. Az ember meg hülyét kapott, amikor látatlanba’ lealkudtam másfél havi minimálbért a telefonban.
Rövid próbakör, adásvételi, kis beszélgetés. A formaságok után lekísér még a motorhoz és így szól:
– Tényleg 265 az összes pénz ami Nálad volt?
– Persze, és otthon a matracban se vár több. Még a héten valahogy átíratom, a következő fizetéskor már motorozni is tudok majd vele… talán, ha addigra lesz kesztyűm.
– Tessék, itt egy ötezres. Hétvégén guruljatok egy nagyot! – és azzal a bőrdzseki zsebébe gyűrte a pénzt. Nem mintha neki nem hiányzott volna…
Fogalmam sincs, ma milyen motoron ülnék – egyáltalán lenne-e motorom? – ha akkor nincs ez a baki a telefonnal. De így, hogy csodás negyvenezer kilométert gyűrtem abba az öreg Kawába, nem lehetett kérdéses: elvesztem, lelkem egy darabja immár végleg a zöld ördögé lett…
Akárhogy is történt, kicsit sem bánom.