Szóval ott fejeztük be legutóbb, hogy áttoltam a csacsit a kőrakáson, s bent találtam magam a szűk, töksötét alagútban, melyről kiderült, hogy több helyen kanyarodik is a hegy gyomrában. Szép kilátások, mondhatom…
A korábbi beszámolók szerint a vájat formája állítólag U-alakú bár én inkább omegának éreztem. Levettem a szemüvegem, mert teljesen besötétedett kint, a napfényben. A járat egy rövid, egyenes szakasz után jobbra fordult, én meg egy pillanat alatt teljes sötétségben találtam magma bent a hegy gyomrában.
Az egyenes végén jobbra!
Az YBR 35 wattos „fényszórója” gyertyaként pislákolt a sötétben. Megtorpantam. Semmit sem láttam. Mit csináljak? Visszaforduljak? Na, azt már nem! Ha már eljöttem idáig, beszenvedtem magam: akkor végig is megyek, még ha négykézláb, tapogatva is kell megtennem a maradék 800 métert. Neki indultam lassan. A talaj domború, és lejt a két oldalfal irányába, ráadásul a valamikori beton már csak döngölt föld édes kis kátyúkkal. Enyhén emelkedik, és a vízbeszivárgás miatt kellően csúszik is. Ismét megálltam, és most le is szálltam. Egy kicsit előre sétáltam megvizsgálni, hogy tulajdonképpen mi az, amin megyek, mert az ülésből semmit, de tényleg semmit nem láttam az útból. A baloldali falnál bokáig érő patakként folyt a víz, de a gerinc egészen tűrhető volt. Na, akkor figyelnem kell, hogy a két fal távolsága azonos legyen, és hajrá! Kellett vagy 5-8 perc amíg a szemem hozzászokott annyira a vaksötéthez, hogy bátrabban is megmerjem húzni a gázt.
Két perc múlva véget ért a lidércnyomásnak is beillő kanyar, és ismét egyenes szakasz következett, mely végén apró fénypont jelezte az alagút végét. A kijáratnál ugyanolyan torlasz volt, mint a másik végén, csak a belső oldalon sziklák nélkül, viszont sokkal meredekebb volt a földhányás. Ahelyett, hogy ellenőriztem volna a túloldalát, lendületből nekimentem. Szerencsém volt, mert csak az MZ lábvédő kapott egy nagyobb ütést az egyik sziklán, de meg sem kottyant neki. Kijutottam, de elég nagy és felesleges kockázatot vállaltam azzal, hogy nem néztem meg előre, mi lesz a mutatvány végén. A kijárattól nem messze az 1800-as évek végén épült katonai erőd romjai állnak. A falak még megvannak, ebből gondolom, hogy kétszintes lehetett.
A falak még állnak
Távolban az autópálya
A nap sütött, csak néhány felhő úszkált az égen, én meg beláttam az egész völgyet hosszában, aminek a végén a Frejus alagútban tűnik el az A32-es autópálya, hogy 13 kilométerrel később, már Franciaországban bújjon elő ismét. Egy idő után elértem a lefelé vezető utat. Mázlim volt, hogy a másik irányból jöttem, mert ezen felfelé elvéreztem volna. Olyan meredek, és köves volt, hogy a legjobb tudásomat kellett elővennem. Álló kerekekkel „haladtam” lefelé a görgő köveken, így ment ez kb. 400 méteren át, majd enyhült a lejtő, és az utat keresztülszelő, mély vízmosásoktól eltekintve egész barátságossá vált a terep.
A völgy mélyén az autópálya
Újabb kalandok
Leértem a főútra, és a kemping most már balra volt tőlem, én azonban jobbra fordultam, hogy még ezen a napon a Col du Sommeiller alpesi utat is bejárjam. A település, ahonnan az út indul: Rochemolles. Húsz perc alatt odaértem. Ezt az utat 1982 óta péntektől-vasárnapig lezárják a gépjárművek elől, hogy a gyalogos turistákat ne zavarja semmi. Ennek már korábban utánanéztem, és az eredeti terv szerint, csütörtökön értem volna ide, de a Gravedonai malőr miatt volt két nap előnyöm. 2016. július 26-án, kedden dél felé járt az idő amikor a szikrázó napsütésben a 3050 méter magas csúcs meghódítására indultam. Egy darabig… pontosabban egy tengerszemig jutottam, ahol egy turistaház is áll, és egészen jó, murvás út vitt fel. A szűk völgyben ezer méterrel emelkednek fölénk három oldalról a hegyek, egészen eltörpül az ember közöttük. A völgy végében, ahol a turistaház is áll, tábla és nyitott sorompó fogad. A táblát már láttam a neten és a tartalmát is ismertem, mégis örültem, hogy a sorompó nyitva van.
Ezután megszűnt a javított ösvény, és sziklatörmeléken lehetett tovább haladni. Erősen emelkedett, és minden visszafordítónál szembekerültem a völgyet lezáró sziklafallal, amiről egy vízesés hullott alá. Lassacskán, a szikla tetejének vonalát elérve egy ideig szintben haladt az út, és egy fennsíkot, valamint egy patakot keresztezve újabb hegynek ütközött. Ez még vadabb emelkedő volt, s legalább olyan köves, mint az előző szakasz, de sokkal rövidebbek a kanyarok közötti egyenesek. 50 méterenként van forduló, és akkorákat emelkedik, hogy attól tartottam, ha megállok, nem fog tudni elindulni a motorom. Ezért olyan lendülettel vettem a kanyarokat, hogy magam is meglepődtem.
Amikor hó és latyak takarja a talajt
Képzeletben megveregettem a vállam, és mindenféle kitüntetéseket adtam magamnak. Ezután ismét egy fennsík következett, de ez már szélesebb, hosszabb volt az előzőnél. Ennek a végén is volt egy hegy, de nem mondanám meredeknek. Egy vagy két forduló után egy nyergen átbukva most enyhén lejtett az út, és hosszú, lágy ívű kanyarral, egy elzárt völgyben folytathattam a kalandozást. Itt már megjelent néhány hófolt, és a sötétszürke-fekete köveket fehérek váltották fel. Nem vagyok geológus, de talán a dolomitot váltotta a mészkő…
A völgyön átfutó, olvadékvízből kialakult patak fölé hidat építettek, de a mederben is áthajthat az aki keményebb fából van faragva. Kopasz, 3-4000 méter magas hegycsúcsok között, kb. 2600 méter magasan csattogott tova a kis magyar rendszámú 125-ös…
Az utolsó szakasz sokkal durvább volt, mint az eddigiek. Kőtörmelék borította az egész hegyoldalt, amin az útnak nevezett nyom haladt. Éles, gyakran havas fordulókkal, meredeken emelkedett. Egy szakaszon aszfaltozás nyomait véltem felfedezni, de azóta sem értem, hogy milyen megfontolásból próbáltak pont itt, a világ végén, egy 30 méteres szakaszt kijavítani. Később már annyira rossz volt az út, hogy fontolóra vettem a megfordulást, de mivel sem korlát, de még padka sem volt, ezért még a gáz elvételét is kizártam a lehetőségek közül.
Egy hosszú egyenes után gyakorlatilag eltűnt az út egy vízszintes területen. Agyagos, havas latyak takarta a szem elől a talajt… A GPS 3000 métert mutatott, az útvonalrögzítő adatai szerint pontosan 3019 méteres magasságnál álltam meg. Pár perccel később megláttam néhány gyalogos turistát lefelé sétálni a sejtett irányból, és meg is próbáltam megtámadni az utolsó szakaszt, de néhány méter után elakadt a gépecském a hóban, nem is kínoztam tovább. Így is életem legnehezebb motoros útja volt, ami azóta sem változott.
3019 méteren eltűnt az út a hóban
Kizárólag könnyű, erős enduróval javaslom ezt a túrát bárkinek. Muszáj volt pihennem, vártam is vagy tíz percet, mire újra felültem a motorra. Egyszerűen kimerített ez a hegy úgy fizikailag, mint szellemileg, s a motort is féltettem.
Ha itt lecsúszik, csak 300 méterrel lejjebb találom meg. Lefelé már csak a fékkel kellett játszanom, ahogy a köveken araszoltam az ösvényen, de azért ez már nyugisabb volt, mint felfelé, hisz akkor egyesben, magas fordulaton kellett a nyomon tartani a kormányt. Készítettem pár fotót lefelé is, és örültem, hogy az SJ4000-es sisakkamerám mindent felvett.
Már egy ideje tartalékon volt a benzincsap, és nem akartam másnapra hagyni a dolgot, ezért még visszafelé betértem Oulx-ba tankolni. Jól tettem elvégre ez egy igazán hangulatos kisváros, középkori belvárossal – semmiképpen ne hagyja ki, aki arra jár! Vásároltam még egy kis sajtot, bort, ezt-azt, és visszatértem a kempingbe. Beszélgetéssel, iszogatással töltöttük az estét a többi motorossal. Igazán jó kis csapat verődött össze – ha másért nem, akkor már csak ezért is érdemes a szálloda vagy panzió helyett a kempinget választani!
Másnap szétvált a csapat, én pedig kitartóan folytattam utamat… Hogy pontosan merre, arról a Kismotor, nagy kaland negyedik részében mesélek. Tartsatok velem!
A sorozat korábbi részei elérhetők: Kis motor, nagy kaland – Yamaha YBR125-tel Európa legszebb útjain