A következő részben ismét határt lépünk – irány Franciaország és Andorra, no meg a túra eddigi legcsodálatosabb pillanata! A kis 125-ös tovább száguld…
Talán az elmúlt, húzós napok is hozzájárultak, hogy az ötödik nap reggel kényelmesen készülődtem. Volt bőven időm, mert erre a napra alig több mint 130 km-t terveztem. Volt időm traccsolni, zuhanyozni, reggelizni és elbúcsúzni újdonsült barátaimtól. Tíz óra tájban indultam el, és Oulx-on áthajtva az SS24-esen Briancont céloztam meg. Az időjárással nagy szerencsém volt, mert hét ágra sütött a nap. Az Alpok legmagasabb csúcsai közé szorított völgyben meredeken emelkedett az út, annyira meredeken, hogy kicsit furcsálltam is az alagutak hiányát. Ezen a részen kamionok is közlekednek, és fölfelé rettenetesen lassan haladnak, lefelé meg a fékezniük kell folyamatosan. Nem mintha én száguldottam volna.
Hatalmas kaptatók
Hármasban, 50-nel cammogtam, mikor elértem az első alagutat, ami 1800 méter hosszú és 7 %-os az emelkedése. Furák ezek az alagutak. Megváltoztatják a tájat. Egy hatalmas, napsütötte, mély völgyből egyszer csak egy fenyvesekkel borított fennsíkon találja magát az ember, de ideje sincs álmélkodni, mert alig 200 méter, és egy kanyar után már ismét 1300 méter hosszú alagútban találja magát, aminek a végén egy Claviere vége és egy France tábla fogadja. Kb. egy kilométer múlva értem a határellenőrzéshez, ahol hangosan köszöntem franciául, mire a két rendőr már intett is, hogy haladjak csak tovább. Lám, mindig érdemes megtanulni a legfontosabb szavakat a helyiek nyelvén…
Furák ezek az alagutak. Megváltoztatják a tájat
Innen már lejtett az út, aminek a száma N94-re változott. Hamar elértem Briancont, ahol elég komoly dugó volt. Mindig érdekel, hogy mi okoz dugót, és itt is figyeltem piszkosul, de végül is nem jöttem rá az okára. Ez az N94-es gyakorlatilag egyenesen halad egy széles, lapos völgyben két hatalmas hegygerinc között. Nem emelkedik, nem lejt, nem kanyarog, és gyorsan lehet rajta haladni. Gap városánál csatlakozik az N85-be, ami nem sokkal később A51-es autópályaként egész Marseille-ig juttatja azt, aki gyorsan látni akarja a tengert. Nekem nem volt sürgős, ráadásul évek óta szerepelt a terveim közt a Parpaillon alagút megtekintése, ami éppen a tőlem balra található hegy egyik süvegén található. Tudtam, hogy a hegyen fogok aludni, ezért mielőtt nekivágtam volna az emelkedőknek, betértem Embrunba vásárolni.
Ez volt az egyik olyan bolt ahova kamerát is vittem. Mint kiderült, nem sokban különböznek az árak az itthoniaktól. A pénztáros lányka viszont végtelenül kedves volt, és igyekezett segíteni, amikor néhány szó nem jutott eszembe franciául, és reflexszerűen angolul szóltam hozzá. Mindenki panaszkodik rájuk, hogy ilyenek-meg olyanok, és csak a saját nyelvükön hajlandóak beszélni – tényleg így lenne? Lehet, hogy eddig csak szerencsém volt, de ez már a negyedik alkalom, hogy Franciaországban jártam, és csupa jó tapasztalataim vannak velük kapcsolatban. Velem állati kedvesek voltak mindig. Szóval a vásárláson túl voltam, jöhetett a hegy! A völgy keleti oldalán indul a D39-es ami Crévoux településre visz. Innen már D39T jelzéssel, kifejezetten a Parpaillon alagúthoz vezet. Először itt is lágyan, szelíden kanyarog az aszfalt a völgy mélyén, majd a völgy jobb oldalán betér a fenyvesbe, és máris a hegyoldalban emelkedünk
Persze itt sem tart sokáig a sima út, és amint véget ér elég kellemetlen felület kezdődik. Nem mondanám, hogy rossz, csak kényelmetlen. 2-3 centis, lekoptatott, kúpos köveken juthatunk feljebb. Az üres hátizsákomat begyömöszöltem a sátor, és a nagyhátizsák közé, gondolván, hogy nem fog kicsúszni, de tévedtem. Csak később, a hegy tetején tűnt fel, hogy már nincs ott, de nem fordultam vissza érte. Az út lassan felülemelkedik a tűlevelűek szintjén, és a kopár hegyek között, marhalegelőkön át visz minket egyre feljebb. Az ösvényt még 1901-ben készítették, de az alagutat csak 1911-ben fejezték be. Ehhez 2780 méteres magasságban fúrták át a hegyet 500 méter hosszan. Ez is katonai célokra szolgált, csak úgy mint a Jafferau.
Amikor felértem a bejárathoz, már ácsorgott ott egy német motoros, és bámulta a kilátást. Váltottunk néhány szót, megbeszéltük, hogy ki merre járt már, és most hová tart. Közben két újabb német motoros is érkezett. Ők úgy néztek ki, mint akik a 90-es évek elejéről, egy szigetszentmiklósi motorostalálkozóról csöppentek volna éppen oda valamiféle időkapun keresztül. Igazi rocker fazonok voltak. Őket kértem meg, hogy világítsanak nekem az alagútban, mert a 35 wattal megint csak botorkálnék a sötétben mint előző nap, a Jafferaun.
Az egyik srác előttem ment, a másik pedig mögöttem jött, így azért elég kényelmesen átjutottam. Az alagút tele van tócsákkal de nem rosszabb benne motorozni, mint mondjuk a Maglódi úton, úgyhogy ezt az útvonalat akár utcai géppel is teljesíteni lehet. Ez esetben ők egy FZ600-zal, és egy MT-09-cel csinálták végig.
Igaz, hogy a másik oldalon már egyedül folytattam az utat, mert a keleti oldal már nem ennyire zökkenőmentes, sőt kifejezetten rossz. Nagy kövek és víz vájta árkok teszik feledhetetlenné a lejutást. Ezért aztán a srácok ezt nem is vállalták, hanem visszafordultak, és arra mentek vissza, amerről jöttek.
Délután három óra lehetett, amikor elindultam lefelé. Természetesen nincs korlát, ezért igen óvatosan döcögtem, kerülgetve a nagyobb köveket, miközben igyekeztem a vízmosta árkokon minél merőlegesebben átkelni. Csak itt találkoztam olyan résszel, ahol akár 30 centis szintkülönbség is volt.
Egyes sziklákat nem vágtak, csiszoltak le csak azért, hogy legalább valamennyire lapos legyen az út, hanem csak úgy hagyták őket, természetes voltukban. Ezeken egész óvatosan mentem le, mert féltettem a blokk alját, és a középállványt. Így bandukoltam lefelé, gyakran megállva, hol az út nehézsége miatt, hol meg azért, hogy becsukjam a számat a táj szépsége feletti álmélkodásomban.
Egy kilométert csuroghattam lefelé, amikor megláttam egy nagyjából 10 méter hosszú kiszögellést az út mellett. Na, innen csinálok pár képet, gondoltam. Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy miért ne aludhatnék itt? Négy óra körül járt, és ennél jobb, izgalmasabb táborhelyet keresve sem találhattam volna. Felállítottam a sátrat, kinyitottam egy palack francia vörösbort, és leültem a kisszékre iszogatni, miközben a völgy alja 400 méterrel volt a lábam alatt.
A délután még kellemes hőmérsékletű volt, de amint eltűnt a nap, gyorsan hűlt a levegő. Felvettem egy futógatyeszt, a motoroskabát bélését, és bevackoltam magam. Éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy melegem van, és szomjas is vagyok. Nyilván a bor szárított ki. A telefon hőmérője a sátorban 9 fokot mutatott, a hálózsákom viszont 1 és 5 fok között komfortos. Levettem a futógatyát, és kitettem a telefont a sátor elé. Kidugtam a fejem, és hanyatt fordultam. A hold már eltűnt, az ég teljesen felhőtlen volt. Milliárdnyi csillag ragyogott rám, ennyit ezelőtt csak a planetáriumban láttam. A tejút olyan tisztán látszott, mint egy ismeretterjesztő film animációján. A környező hegyek gyűrűje semmiféle háttérfényt nem engedett be, emiatt láthattam ezt a csodát. Néztem az eget vagy még fél órát. A telefon hőmérője a sátor előtt már csak 4 fokot mutatott, és a fejem is kezdett fázni, ezért bebújtam a sátorba, és visszaaludtam azzal a jóleső érzéssel, hogy ezt az élményt sohasem fogom elfelejteni.
Nem kérdés, ez volt az út eddigi fénypontja, pedig a java csak ezután következett… Tartsatok velem a folytatásban is!