Az előzékeny portugál srác segítségével eljutottam a kempingbe, ami meglepően olcsó volt. Itt töltöttem az éjszakát, mely után komoly meglepetés várt…
A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on
Másnap, amikor bekapcsoltam a telefont, láttam, hogy volt egy csomó nem fogadott hívásom az éjjel, és sms is jött. Na, mondom… Már megint mi történt? Az éjszakai hívások általában bajt jelentenek. Megnéztem az üzenetet, és meg is nyugodtam rögtön. Tiago barátom hívogatott: éjfél és egy óra között várt rám a kemping bejáratánál. Nem beszéltünk meg semmi konkrét időpontot, ezért rögtön válaszoltam is neki, hogy mikor lenne jó. Este nyolcat beszéltünk meg ugyanott.
Lisszabon felfedezése
Ezután végre elgurultam a medencékhez úszni, aztán útnak eredtem felfedezni Lisszabont. Már az előző este elvarázsolt az amit láttam, és most, a reggeli napsütésben még jobban tetszett. Akkora szintkülönbségek vannak, hogy a kis 125-ösnek feladatott jelentett a dombok megmászása.
A Portugálok úgy építették a völgyhidakat, hogy a két végükön még bőven maradt hegy, és lejt menet, szóval nem a gerincről, hanem a domboldal 2/3 – ától indulnak. A belvárost viszont, korszerű alagútrendszeren lehet elérni.
Amire régen vágytam, hogy a lisszaboni villamossal készítsek néhány közös fotót, ezért a centrum táblákat figyeltem. Elég sok villamos pályát nem használnak már, ezért nem érdemes ácsorogni, egy sín mellett, a villamosra várva, hanem egyszerűbb a főtérről induló villamosokat követni, és azokon az útvonalakon bolyongani. Délután négy körül visszamentem a kempingbe, ismét csobbantam egyet a medencében, ami most már tele volt a mindenhonnan érkezett vendégekkel. Ültem a medence szélén, hatalmas pálmafákkal körülvéve, és találgattam, hogy ki, milyen nemzetiségű lehet. Amikor meguntam a bámészkodást, nekiálltam kimosni a szennyest, és ledőltem egy kicsit, az esti program előtt. Este nyolckor kimentem a bejárathoz, és a 3 éve nem látott Tiagora nem kellett sokat várni.. Rövidnadrág, atlétatrikó, vietnámi papucs, alkották a motoros öltözékét.
A déli népek nem kerítenek akkora feneket a motorozásnak, mint mi. Az is igaz, hogy marha meleg volt még este is, és láttam már róla képeket, ahogy a Passo Stelvio tetején ácsorog, és ott azért be volt öltözve, rendesen. Szóval nagyon jó kis esti programot talált ki! Az európai kontinens, országúton megközelíthető, legnyugatibb pontjára vitt el, és úgy tervezte meg, hogy napnyugtára érjünk oda. A CABO DA ROCA nevű hely, kb 45 kilométerre található Lisszabon központjától. A tengerparti utat, egy 2×3 sávos autópályán érhetjük el a leggyorsabban, ami merőlegesen érkezik a partra, egy több száz méter magas hegyről.
Szürreális érzés, ahogy zúdul le az ember, egy nyílegyenes autópályán, aminek a végén az Atlanti óceán hullámzik. Azért sikerült jobbra fordulni, még az óceán előtt, de tényleg csak néhány méterrel. Elég nagy forgalom volt a parton, és szerintem emiatt késtük le a naplementét, de azért nem volt minden veszve, hisz az SJ Camera végig be volt kapcsolva, így, ha nem is a legnyugatibb ponton, de sikerült felvételt csinálni, arról, hogy szó szerint belemotorozom a naplementébe. Mire kiértünk a Cabo da Rocca szirtjéhez, már majdnem teljesen sötét volt. Ácsorgott ott egy Lengyel lány, az Olasz barátnőjével, és felajánlották, hogy készítenek rólunk pár képet.
Komolyan azt tanácsolom mindenkinek, hogy induljon el csavarogni, mert nagyon kellemes emlékekkel lesz gazdagabb. Már tök sötét volt, mire a visszafelé vezető úton, Cascais-ba értünk. Ez Lisszabon Beverley Hills-e. Valóban marha nagy volt a nyüzsgés, és nem is találtunk elsőre helyet, egyik vendéglőben sem. Mindenhol sorban álltak az asztalokért, ezért Tiago elvitt egy, a központtól távol eső vendéglőhöz, ami épp akkor zárt. Nagyon kínosan érezte magát, de miattam feleslegesen. Nem vágytam, valami puccos vacsorára, de nem adta fel.
Visszagurultunk a partra, és addigra már akadt egy üres asztal. Megvacsoráztunk, de nem volt valami különleges kaja. Egy Cordon Bleu- szerű hús volt, sült krumplival, sörrel. Igaz, hogy nem is volt drága, hisz’ 10 € alatt volt az ára, persze fejenként.
Irány Portugália déli csücske!
Éjfél után értünk vissza a kempingbe. Beszélgettünk még egy fél órát, mielőtt elköszöntünk, és megbeszéltük, hogy továbbra is tartjuk a kapcsolatot, és amint lehetőség adódik, ismét találkozunk.
Mielőtt aludni tértem volna, meglátogattam a mosdót, ami előtt, a padon, egy négytagú, fekete család bulizgatott. Kifelé jöttem, amikor a nagydarab férfi megállított, hogy nincs-e véletlenül egy dugóhúzóm. Mondtam, hogy van, de a motor dobozában. Ő elkísér érte ha nem baj. Nem baj, mondom. Jöjjön!
Ha motorral utazgat az ember, akkor nagyobb rendet tart, mint ha kocsival, legalábbis én mindig visszateszem a helyére a dolgaim, így mindig minden ott van, ahol keresem. Hiába volt sötét éjszaka, egy pillanat alatt megtaláltam a bicskát.
Na, erre meg azt mondja, menjek már vele vissza, és nyissam is ki nekik a bort. Az lett a vége a dolognak, hogy jól bepiáltam velük…vagyis csak a szülőkkel.
Mint kiderült, Hollandok, ott is születtek, és repülővel jöttek kempingezni. A reptérről, taxival jöttek, néha bemennek a városba, aztán a nyaralás végén, itt hagyják a felszerelést, és hazarepülnek. Sőt! Most, hogy látták, hogy a kemping mellett van egy nagy sportáruház, jövőre, majd itt vesznek meg mindent. Végül is nem hülyeség, bár én sajnálnám kidobni a cuccokat.
Kérdés, hogy megéri-e csomagként feladni. Reggel gyorsan összepakoltam, de még mielőtt elindultam volna, Robert, a nagydarab, fekete Hollandus még meg akarta nézni a motorom. Készítettem egy rövid kis filmecskét is vele, ami igazán jó hangulatúra sikeredett. Elköszöntem tőlük is, és Portugália dél-nyugati csücske, Sagres felé vettem az irányt.