Kismotor, nagy kaland – 5. rész

Kismotor, nagy kaland – 5. rész

- Kategória: Események, Kiemelt cikk, Túra
0

Reggel csodálatos idő és káprázatos fényviszonyok köszöntöttek. Nem volt még ilyenben részem. Percekig csak álltam a sátor előtt, és bámultam a szemem elé került tájat, ami a kristálytiszta levegőn áthasító napfényben szinte már irreálisan tündöklő volt. Na de mit sem ér a szép alpesi napkelte látványa, ha nincs hozzá kávé. Főztem hát egyet, és bámultam tovább.

Egy idő után muszáj voltam megmozdulni, mert bár a mai cél nagyon közel volt, nem akartam húzni az időt. Csináltam még néhány képet, aztán indultam a híre Col du la Bonette hágóra. A völgy aljára majdnem egy óráig tartott lejutni. Persze nem kapkodtam el, mert magamba kellett szívni ezt a látványt. Mormoták rohangáltak keresztben az úton, de csak a kölyköket sikerült jobban megnéznem – az idősebbek nagyon óvatosak voltak.

A táborhely a reggeli fényben

Már előző este is visszhangzott a völgy az éles figyelmeztető hangjuktól, és most, ahogy elindultam ismét riasztották az egész kolóniát. Leállított motorral gurultam, ahol csak lehetett, mert az alapjárat eltűnt ezen a magasságon, vagy lehet, hogy csak a hideg tett be neki. Lényeg, hogy rendesen brummogtatni kellett volna ahhoz, hogy ne álljon le. Csend vett körül, csak a kövek hangját halottam a kerekek alatt két mormotavíjjogás között.

Ezt a látványt egyszerűen muszáj volt magamba szívnom

A hegyekben fönn…

Miután kiértem a völgyből, jobbra fordultam a D900-as úton. 15 kilométer után Jausiers település határában tértem le balra a D64-es útra, ami felvezet a Bonette-re. Itt a forgalom jócskán megnövekedett, rengeteg motoros, autós, és biciklis tartott a csúcs felé.  A Col du la Bonette Európa legmagasabb, közúti hágója a maga 2802 méteres magasságával, de nem volt ez mindig így.

Sokáig az olaszországi Passo Stelvio tartotta a rekordot 2757 méterrel, mire a franciák megépítették ezt a funkció nélküli hurkot, csak azért, hogy az övék legyen a legmagasabb, nyitott aszfaltút a kontinensen.

 

 

Azért hangsúlyozom, hogy a forgalom előtt nyitott, mert a legmagasabb út a Dél-Spanyolországban található Veleta, ami 3396 méter magasan ér véget, de oda nem engednek fel járművel. Szóval tömeg volt, én meg azt kifejezetten utálom. Igyekeztem a táj szépségéhez képest mihamarabb átkelni, de azért – ha már erre jár az ember – akkor csak eltölt itt egy kis időt.

Nagy a tömeg, de érthető, hogy miért

A csúcson egy lány kétségbeesetten hajolt egy biciklissrác fölé, akinek elfogyott a vize, és az ájulás határán volt. Maradt még másfél liter ásványvizem, abból feltöltöttem a szegény bringás kulacsát. Ilyen hálás szemeket sem láttam még. Csak ült ott a földön a lány lábának támaszkodva, és nézett rám, mintha csak az életét mentettem volna meg.  Az is igaz, hogy rajtam és a lányon kívül senkit nem érdekelt, hogy rosszul van. Döbbenetes volt ez a nemtörődömség… Néztem még egy kicsit a panorámát, de a zajos, nyüzsgő tömeg egyre inkább zavart, ezért elindultam a tenger felé.

Váratlan vendégek az úton

Mintha égi kéz vezetne…

Azt találtam ki, hogy Sospel városát célzom meg, mégpedig a híres Turini úton, ami része a Monte-Carlo ralinak is. Leértem a Bonette-ről, és a völgyben balra kanyarodtam Isola felé. Délutánra már jó meleg volt, és csak néhány korty vizem maradt. Máshol gyakran van forrás az út mellett, de errefelé egyet sem láttam, és éppen arra gondoltam, hogy már csak egy forrás kéne, meg valami jó táborhely. 15 perc múlva, mintha csak egy tündér tette volna oda, egy bővizű forrás állt az út mentén, pár kilométerrel később meg egy kényelmes táborhelyre leltem. Itt volt először az a furcsa érzésem, hogy egy láthatatlan kéz vezet…

Monte Carlo – megérkeztem

Másnap, a hetedik reggelen korán keltem, és továbbindultam Sospel felé. Három migráns próbált megállítani az erdőben, de nem álltam meg nekik. Elég szürreális volt, ahogy mindentől távol, de elég jólöltözötten ugrabugráltak az úton. Egyébként ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztam velük az egész utazásom során. Végül csak megérkeztem: Sospel egy hangulatos kisváros, közel a tengerhez, de még a hegyek között, s innen már csak 20 perc a Riviéra.

Sospel barátságos utcái – igazán hangulatosak voltak

Amikor leértem a tengerpartra, rögtön Monaco és Nizza felé vettem az irányt. Rengeteg ember tölti itt a nyarat, és ez meg is látszik a forgalmon. Már sejthetitek, hogy nem az, amire igazán vágytam.  Monaco viszont valamiért vonz, ezért jó sokat motoroztam az utcáin, majd amikor meguntam, továbbindultam nyugat felé. Sajnos Nizzában belecsöppentem az őrületes dugóba, amin motorral sem vergődhet át az ember.

Elbűvölő utak, amerre csak járok…

Dög melegben játszani a kuplunggal, nem valami felemelő érzés. Bevallom, hogy itt elszakadt a cérna, és visszaváltoztam budapesti motoros futárrá. Az viszont nagyon szimpatikus volt, hogy amint lehetett menni, a franciák is rögtön padlót nyomtak. Nem vacakoltak, amikor zöldre váltott a lámpa. Úgy startoltak, mint a rakéta.

„Sajnos Nizzában belecsöppentem az őrületes dugóba, amin motorral sem vergődhet át az ember…”

Cannes után, észak felé tartva Grasse irányába fordultam, mert a terveim között szerepelt, hogy a Grand Canyon du Verdon északi oldalán is végigmotorozom. Kb. 80 kilométert tehettem meg a tengertől, amikor már elég gyéren lakott területre értem. Egy útszéli kis üzletben vásároltam házi sajtot és bort. Ragadtam az izzadságtól, és elég fáradt is voltam, ezért táborhelyet kerestem, olyat, ahol patak vagy tó is van, hogy mosakodni tudjak, hisz’ már három napja nem fürödtem, és emiatt egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Áthaladtam egy patak felett, és a következő lehetőségnél be is fordultam. Egy falun át kellett motoroznom, mire találtam egy lehajtót a víz felé. Nem állítom, hogy pazar sátorhelyet találtam, de volt patak, csend, nyugalom, és nekem ennyi pont elég volt.

Nem lehet betelni a panorámával

Barátságtalan szállásadók

Ismét szombat reggel volt. Éppen egy hete indultam otthonról, és minden a terveim szerint alakult, azaz minden a legnagyobb rendben. 2008-ban jártam már a Verdon Canyonban, akkor kocsival. Emlékszem, a déli oldalon mentünk végig, és azóta piszkált a gondolat, hogy be kéne járni az északi oldalt is – most végre lehetőség nyílt rá. Sokan egy nap alatt körbemotorozzák a Canyont, és az is tök jó program, ha a közelben talál szállást az ember, de én kicsit távolabb, vagy száz kilométerrel nyugatabbra, Cadenet-ben kívántam tölteni az éjszakát. Végigmotoroztam hát a tervezett útvonalat, és el is ment vele a napom, mert elég sok helyen leültem, csak úgy, szemlélődni.

Távol a zajtól, a tömegtől

Késő délutánra Cadenet-be értem. Automata benzinkút volt, és én ezt a szisztémát nem ismertem. Az ember bedugja a bankkártyáját a gépbe, s még mielőtt tankolna, az automata már le is szippant 100 €-t a számláról. Ekkor lehet tankolni. Én többnyire 15€-ért tankoltam, de a maradék 85€-t csak néhány nap elmúltával töltik vissza a kártyára. Akinek nincs tartalékban egy kis pénze, az erre figyeljen oda, mert több száz eurót is visszatarthatnak, ha ezt mindennap eljátsszuk! Van itt egy kemping, ami nyolc éve nagyon tetszett.

A kilátás egyszerűen rabul ejti szemlélőt…

Irány Provance!

Olcsó hely, kedves, vidám a személyzet, és marha jó hangulat volt.  Gondoltam itt töltök egy-két éjszakát. Amint beléptem, közölték, hogy csak egy sátorhely van, és az is 36 € (!) egy éjszakára. (Az átlagos sátorhely ára 12-18€ között változik.) Nemhogy kedvesek nem voltak, de azt éreztették, hogy a magányos motoros itt nem túl szívesen látott vendég. Mint kiderült, a személyzet azóta kicserélődött. Előrefizettem egy éjszakát, és reggel szó nélkül távoztam. Igaz nem is volt senki, akinek köszönni lehetett volna…

Homair camping,  Cadenet.  Drága, kényelmetlen, barátságtalan – senkinek nem ajánlom

Keresztülhasítottam Provence-on, és csak néhány helyen álltam meg. Dögunalom a táj és a települések is, legalábbis motoros szempontból. Szerettem volna már Andorrába érni.

Valahol Provance-ban…

Este egy kellemes szőlőültetvény végében állítottam fel a sátrat, a Pireneusok keleti lejtőjén. Hangulatomat rontotta, hogy a szél feltámadt, és kellemetlenül hideg volt. Reméltem, hogy másnapra javul az időjárás.

provance
Rögtönzött szállás a hangulatos ültetvények mellett

Akárhogy is, kitartottam, és vártam a reggelt, hogy továbbinduljak. A következő részben elmesélem, milyen egy csoda hely Andorra – tartsatok velem akkor is!