Hazamotoroztam egy Transalppal – I. rész

Hazamotoroztam egy Transalppal – I. rész

- Kategória: Cikkek, Események, Túra

Hevesi Béni ismét egy nem mindennapi túrával jelentkezett: ezúttal nem az öreg postásmotorral, hanem egy Angliában frissen vásárolt Honda Transalppal szelte át Európát…

 

Kivételes alkalom, mikor az ember pontosan vissza tud emlékezni, hol és mikor pattant ki a fejéből a következő hónapokat meghatározó gondolat. Jómagam éppen  ezt élem át, ugyanis a Transalp-sztori kezdetét és helyét napra pontosan tudom: 2015. augusztus 21. Horvátország, Karlobag. Ezen a napon láttam először Kevin barátomat, a találkozásnak egy tengerparti kemping adott otthont. A történetről itt olvashattok:

Motorostúra: miért ne indulnék el?

Akkor még nem sejtettem, hogy pár hónappal később már egy repülőn ülök majd, hogy pár ezer kilométerrel távolabb az „új” motorom nyergében folytatódjon a kaland…

Erősebb motor kell, de milyen?

Kevin a következő nyáron el is jött hozzám, akkor jót motoroztunk Budapesten, és elvittem a Széchenyibe is.  2017 nyarára már közös motorozást terveztünk, mégpedig keresztül egész Európán. Az első gondolatok még magyarországi indulásról szóltak, de mivel Kevin egy Triumph Tigerrel rója az utakat, nekem is valami erősebb, gyorsabb gép után kellett néznem, hogy ne kelljen rám várnia. Egyértelmű volt, hogy egy 1200-as háromhengeres és egy 125-ös Yamaha nem a legoptimálisabb párosítás.

Nyerő páros, vagy legalább is biztosan jobb, mint a Tiger és az öreg Yamaha duója…

Rengeteg motort megnéztem, de vagy nem voltak meggyőzőek, vagy túl drágák voltak nekem. Volt olyan is, ami mindkét jellemzővel dicsekedhetett, csak hogy ne is csorgassam rá a nyálam feleslegesen… Az idő fogyott, én pedig írtam néhány sort Kevinnek, hogy sajnálom a dolgot, de nem találtam megfelelő gépet. Megyek a kis Yamaha YBR125-el, azzal amivel 2016-ban megkerültem Európát, ő pedig majd megvár néha.

Kevin ekkor nagylelkűen felajánlotta a használaton kívüli, 2004-es, 650-es Honda Transalpját. Mit tagadjam, nagyon megörültem neki, de a motor Anglia kellős közepén volt, jómagam meg Budakalászon…

Ugyanakkor tartottam is kicsit tőle, mert régóta vágytam már pont egy ilyen Transalpra, de az ülésmagassága miatt soha nem mertem komolyan gondolni rá. Direkt elmentem kipróbálni egy ismerősömhöz, leér-e róla a lábam, s egyáltalán érdemes-e vele foglalkozni, vagy felejtős az egész ötlet? Úgy ítéltem meg, hogy az ülés átalakításával, no meg a motor leengedésével alkalmas lehet nekem is, így rábólintottam. Az erősebb motor tehát megvan, elhárult az akadály.

Véletlenek márpedig nincsenek

Vallom, hogy nincsenek véletlenek, ezért egyre gyakrabban hagyom, hogy az események sodorjanak egy picit. Otthon leültem a térkép elé, mert át kellett szervezni a teljes útvonalat így, hogy nem Magyarországról indulunk. Azt találtuk ki, hogy Angliából – Belgium érintésével – Franciaországba, majd onnan az olasz csizma sarkáig motorozunk, ahol áthajózunk Görögországba, aztán Albániát, és Erdélyt is érintve érünk Magyarországra. Repülőjegyet foglaltam, és ahhoz igazítottam mindent.

Kevin és jómagam. Igen, az ott sör – jártunk néhány hangulatos helyen…

A táborozáshoz szükséges cuccaimat bepakoltam egy nagy dobozba, és a csomagot Slampi barátommal (aki éppen álmai útját járja a világban) kiküldtem vagy egy hónappal az indulás előtt. Később megtudtam, hogy a svájci határőrség ízekre szedte a cuccaimat, de végül mindent visszatettek a dobozba. A GPS-em időközben elhalálozott, és épp azon gondolkodtam, hogy honnan kéne valami olcsó darabot szerezni, mert egy százezres navi már végképp nem fért bele a keretbe. Ekkor – mint derült égből villámcsapás – felbukkant a WayteQ hazai képviselete…

Nagy meglepetés volt, hogy bizalmat szavaztak nekem, s a Hegylakók Motoros Magazinon keresztül megajándékoztak egy kifejezetten motorosoknak szánt navigációs készülékkel, név szerint ezzel a WayteQ xRIDER-rel.

Bátran mondhatom, minden tökéletesen alakult, június 24-én hajnalban felszállt velem a gép, és néhány óra múlva már Liverpool felett szólt a stewardess, hogy ideje bekapcsolni a biztonsági övet – mindjárt leszállunk. Kevin kijött elém a reptérre, és pár perccel később már a motort vizsgáltam egy közép-angliai garázsban, hogy kitaláljam, mivel is kezdjük az átalakítást.

Mintha csak rám szabták volna, ugye?

A hátsó rugótagot összenyomtuk, amennyire lehetett, a két első villát pedig beeresztettük egészen a kormányig. Az ülésből nemcsak a szivacsot vettük ki, hanem még a szélességéből is lecsippentettünk valamennyit, de még így sem ért le mindkét oldalon a lábam. Ennek ellenére úgy találtuk, hogy ez az eredmény már elfogadható – majd megszokom, gondoltam… A doveri kompra csak hétfő estére sikerült jegyet foglalnunk, ami rögtön egy nap csúszást jelentett a terveimben. Szerettem volna már vasárnap kora délután visszajutni a kontinensre, de sebaj, így legalább maradt idő az elektromos kütyüket elhelyezni, és a töltésükről gondoskodni.

Navigálni márpedig muszáj…

A WayteQ xRider a kormány közepére került, és csak annyira húztam meg a csavart, hogy a fényviszonyoknak megfelelően tudjam – menet közben is – más szögbe állítani. Mellé fabrikáltam egy 12 V-os aljzatot, hogy könnyen tudjam tölteni, s ezzel készen is állt a bevetésre. Az xRideren ugyan van árnyékoló, és a teljesen vízálló (IPx7) kijelző fényereje is jóval erősebb az autókba szánt GPS-nél – 700 nit -, mégis hasznos lehet a gyors állítás, ha valamiért mondjuk üléspozíciót váltok.

Megbízható iránytű – ötös alára vizsgázott a WayteQ xRIDER a kontinenst átszelő túra során

A gép hardvere lazán megbirkózott a korábbi eszközeimen is használt térképprogrammal, bármikor könnyen leolvasható volt, szóval – szinte – tökéletes. Egy apróság volt zavaró csak: ha hirtelen lehűl, majd újra felmelegszik az idő, a kijelző enyhén „felpuffadhat”, ahogy azt már mások is jelezték a termék kapcsán. Más kérdés, hogy ez egy másodperc alatt orvosolható: a szintén vízálló USB-fedelet kinyitva egy pillanat alatt megszűnik a túlnyomás, és minden helyreáll. Az viszont mellette szól, hogy még egy GPS-em sem volt, ami tűző napsütésben ilyen jól látható lett volna, szóval a 700 nit fényerő nem egyszerű marketingduma… Direkt figyeltem, hogy boldogul a zsúfolt városokban, mivel a fórumokon ezt is felemlegették, hogy túl lassú a cikcakkos utcákon navigáláshoz, de jómagam ezt egyszer se éreztem, sőt mindig előbb tudtam az utat, minthogy Kevin irányjelzője felvillant volna.

Még pár mozdulat, és – egy lábbal – végre elérem majd a talajt

Amikor elkészültem mindennel, már csak az aktuális matricákat kellett felragasztanom a Transalpra. A WayteQ matricákat én csináltattam az Autodesign4U-nál – nem mintha ragaszkodtak volna hozzá, de úgy gondoltam, hogy ennyi viszonzást igazán megérdemel a cég a nagylelkű felajánlásért. A Nitrisk biztosító – az előző kiruccanáshoz hasonlóan – ezt az utamat is biztosította, csak hogy tényleg semmin ne kelljen aggódnom. A két motor vasárnap délben már teljes menetfelszerelésben ácsorgott a kocsifelhajtón, arra várva, hogy az eső végre elálljon. Délután négy óra volt, mire elindultunk, de ezen a napon csak kb. 160-170 kilométert  akartunk megtenni, hisz a komp csak a következő nap este nyolckor indult. Az első kilométerek, bevallom, szörnyűek voltak. Ugyan volt már ezres SV-m is meg GS500-am, de

évek óta csak 110 kilós motorral jártam naphosszat, a Transalp meg ennek több mint duplája volt, a lábam sem ért le rendesen, ráadásul most vezettem először a baloldalon – akadt kihívás bőven…

Szokatlan volt minden, így indultunk neki a vidéki Angliának. Kevin ment elöl a Triumph Tigerrel, én meg utána. Menet közben minden rendben volt, csak amikor két kocsisor között kellett elférni a széles aludobozokkal, és megállni anélkül, hogy egyik kocsira se boruljak rá, akkor éreztem tehernek az új játékszeremet. Itt megint az volt a benyomásom, hogyha nem lenne komolyabb gyakorlatom, akkor nem is tudnék ezzel a motorral sem megállni, sem megfordulni, mármint pofára esés nélkül. Egy idő után magunk mögött hagytuk az unalmas autópályát, és végre a közép-angliai tájon száguldhattunk a vasárnap délutáni napsütésben.

Ha már lendületben van, semmi gond nincs a hórihorgas 650-essel, csak ne kelljen autók között araszolnom

Úgy két és fél óra alatt tettük meg a 160 kilométert két megállóval, amiből az egyiket én kértem, hogy ellenőrizzem a felmálházott motorom, biztos, ami biztos. Végül megérkeztünk Kevin egyik barátjához, akinél a következő éjszakát töltöttük. Lefekvés előtt azonban muszáj volt elsétálni a közeli kocsmába, s bevallom, ez már a sokadik kocsma volt, amit belülről is láttam a szűk két nap alatt, de kivétel nélkül mindegyik hangulatos és patinás volt, nem véletlenül olyan népszerűek a pubok arrafelé. Egyértelmű, hogy jóval nagyobb tisztelet övezi ezt az „intézményrendszert” Angliában, mint nálunk. Kellemesen spiccesen sétáltunk vissza a szállásunkra, hogy aztán másnaposan ébredjünk a következő reggel, és 300 kilométert megtéve elérjük a Doveri kikötőt…

A következő részben visszatérünk az öreg kontinensre, ahol – kell-e mondanom – nem várt meglepetések nehezítik a dolgomat… Tartsatok velünk, hamarosan jön a folytatás!

Continental 2019

Válasz