Legutóbb eljutottunk – majdnem – a kompig, várt ránk az öreg kontinens, ám akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan váratlan fordulatot vesz közös túránk…
Nem kapkodtunk, mivel a komp csak este nyolckor indult Doverből, és addig már csak úgy 300 kilométert kellett legyűrnünk. Komótosan készülődtünk, jómagam átrendeztem a cuccaimat, ami abból állt, hogy a hálózsákomat és matracomat tartalmazó hátizsákot keresztbe fektettem magam mögött.
Ezalatt Kevin végre kidumálhatta magát a haverjaival. Végül dél körül, szikrázó napsütésben indultunk el. Város várost követett, ami igencsak fárasztó volt, mivel Kevin – hasonlóan a többi bennszülötthöz – betartott minden szabályt.
Ahol én már rég megelőztem volna a sort mondjuk a forgalomtól elzárt területen, ott most ácsorogtunk a kocsik között. Végül sikerült rávennem, hogy inkább menjünk az autópályán, mert ettől én idegrohamot kapok. Persze az autópálya sem volt üres, igazi zsúfolt soksávos, de mégis haladósabb volt, mint a dugóban araszolni. Gondolhatjátok, a Doverig tartó 300 kilométer egy cseppet sem volt élvezetes, inkább fárasztó, és unalmas. Mi több, a baloldali közlekedés sem fog a hobbimmá válni…
Irány a komp!
Délután fél hat körül érkeztünk a kikötőbe, szóval maradt még két és fél óránk az indulásig. A jegyeket az interneten vettük, így csak 6400 forintnyi fontba kerültek, igazán nem nagy pénz. Miután a hajó gyomrában, kamionok között lekötöztük a motorokat, felmentünk a fedélzetre nézelődni. Kicsit égett a pofám, hogy a kelet-európai embereket nem csak az öltözködésük, hanem a viselkedésük alapján is könnyű felismerni, legyen az románalföldi vendégmunkás vagy magyar kamionos…
Hamarosan kikötöttünk, s fél tizenegykor már ismét az út jobboldalán motorozhattam a francia oldalon. A cél Leuven volt, ami még legalább 220 kilométer motorozást jelentett. Megálltunk egyszer tankolni, de semmi említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy este 11 után a Belga autópálya olyan üres volt, mint valami sci-fi és/vagy zombifilmben, ami az emberiség kihalása után játszódik.
Nálam már éjfél előtt a “robotpilóta” vezetett, így egyáltalán nem bántam, hogy nem kell az autókra figyelnem. A legtöbb pálya még mindig fényárban úszik a Belgáknál, ami nagyot dob az ember komfortérzetén, ha a szemei már kezdenek kiguvadni a fáradságtól. Hol Kevin ment elöl, hol én, így gyorsan fogytak a kilométerek, és éjjel háromnegyed egykor sikerült is megérkezni gyerekem háza elé. Itt csak az utcán volt hely a motoroknak, ezért fáradtan még lemálháztuk őket, és bevittük az összes csomagot. Mint akit agyonvertek, úgy zuhantam az ágyba.
Másnap reggel igyekeztünk magunkhoz térni és újratervezni az útvonalat, mert a helyi időjósok szerint durva eső közeledett. Kevin azt szerette volna, ha kihagyjuk a francia szakaszt és a felhőket megelőzve Németországon át a Brenner hágón esünk át Olaszországba. Nekem annyira nem tetszett az ötlet, mivel a Francia-Alpokat nagyon szeretem, de az is igaz, hogy szakadó esőben nem nagy élvezet.
Úgy döntöttünk, hogy délután elmegyünk kocsmázni, és átbeszéljük még egyszer az egészet. A vége az lett, hogy vagy három kocsmába is betértünk, és igen kellemes hangulatban tértünk haza. Már-már úgy tűnt, hogy végre sínen vagyunk, ám ekkor jött a rossz hír. Kevin szomorúan közölte, hogy hivatalos ügyek miatt muszáj visszamennie Angliába. Rögtön foglalt egy jegyet a hatos kompra, és dél körül el is viharzott.
Mit tehettem volna? Motorozgattam egy keveset Leuvenben, de gondolhatjátok, milyen hangulatban. Borúsan tekintettem a következő napokra, ráadásul az ígért égi áldás is megérkezett, így másnap kora délután szemerkélő esőtől kísérve hagytam magam mögött Franciaországot, és megcéloztam Frankfurtot, lesz, ami lesz…