Hazamotoroztam egy Transalppal – III., befejező rész

Hazamotoroztam egy Transalppal – III., befejező rész

- Kategória: Események, Kiemelt cikk, Túra
0

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Kevinnek sajnos vissza kellett fordulnia, így egyedül folytattam az utat Magyarország felé…

Ezek után nekem sem volt túl sok kedvem egy helyben ücsörögni, ezért a rákövetkező nap délutánján felpattantam a Transalpra, és  elindultam Frankfurt irányába. Mielőtt elköszöntem volna a családtól, észrevettem, hogy a tabletem digitális ceruzája elveszett.

Tudtam, hogy így a felvett filmanyagot nem tudom elmenteni, tehát csak korlátozott idejű videót tudok készíteni a kamerával. Ez – ha egyáltalán lehetséges – még inkább lehangolt. Csak hogy teljes legyen a kép, az időjárás is komorra váltott, szitáló esőben vágtam neki a következő szakasznak, és most először fordult elő, hogy nem tudtam, mi is pontosan az aznapi cél.

Átvágtam Hollandián, és nemsokára már a Köln-Frankfurt táblákat figyeltem. Úgy 250 kilométert tettem meg a kitartó esőben, amikor végre elkezdett felszakadozni a felhőzet. Már Bonn is mögöttem volt, mikor úgy döntöttem, hogy keresek egy kempinget. Görgeshausennél letértem a pályáról, hátha találok valamit. Meg is láttam egy kempinget jelző táblát, ami félreérthetetlenül jelezte, merre kell tovább mennem. Kiértem a településről, és az esőtől nedves aszfaltcsík máris festői dombokat kerülgetett, hatalmas fák között kanyargott.

Akkor végleg bebizonyosodott, amit korábban is éreztem, hogy ez a terepgumi, ami a Hondán volt, nem éppen életbiztosítás vizes kanyarban, egyszerűen nincs rá szó, hogy mennyire csúszott. Egyáltalán nem éreztem biztonságban magam… Hála Istennek miután hazaértem, az R17.HU Motorgumi áruház felszerelt nekem két új Michelin Anakee 3 abroncsot, hogy teszteljem őket – mintha egy másik motorra ültem volna át, hihetetlen volt a különbség.

No de vissza a kempinghez! Átgurultam két kis falun, és a harmadik település már Diez volt. A kemping a város határában, egy folyócska partján állt. Bejelentkeztem egy éjszakára a kifejezetten olcsó, motorra, emberre, sátorra összesen 10 eurót kóstált. Felállítottam a sátrat, átöltöztem, és beültem a sörözőbe. Rendeltem vacsorát és ittam két sört. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyit fizettem, de a szálláshoz hasonlóan nevetségesen olcsó volt.

Végre nem azt éreztem, hogy le akarnak húzni, hanem azt, hogy szeretnék, ha elégedetten távoznék. Lám, így is történt!

Miután alaposan kialudtam magam, fél nyolc körül útnak eredtem, de még mindig nem volt semmi tervem. Szépen sütött a nap, éhes is voltam, meg a készleteim is közelítettek a nullához, ezért megálltam vásárolni a szokásos multinál.

A ragyogó napsütéstől és a reggelitől sokkal jobb kedvvel pattantam ismét nyeregbe. Frankfurt, majd Stuttgart után úgy döntöttem, hogy nem  kanyarodok még Magyarország felé, hanem – ha már erre járok – megcélzom Tirol nyugati felét, hogy Landecknél átslisszoljak Olaszországba. Ulmnál letértem hát dél felé. Kempten környékén már látszottak az Alpok csúcsai, és fölöttük az éjfekete esőfelhők – nyilvánvaló volt, hogy megint bőrig ázom…

Abban reménykedtem, hogy az Alpok déli oldalán már nem fog esni. A magas hegyek és a nagy folyók sokszor vízválasztóként viselkednek az időjárásban. Úgy számoltam, hogy legfeljebb két óra alatt átjutok az viharzónán. Felvettem az esőruhát, bevettem egy le….rom tablettát, és nekimentem a esőbe és felhőbe burkolózó Alpoknak. Heves záporok követték egymást, de tudtam, hogy nemsokára mögöttem lesz a rossz idő, ezért inkább jókedvűen és jó tempóban szeltem át Ausztria eme karcsú szegletét. A Landeck alagúton hajtottam át, ami hét kilométer hosszú. Érdekes, hogy amikor először erre jártam a 90-es években, még nyoma sem volt az alagútnak. Ahogy átértem, máris ragyogó napsütés fogadott, ahogy számítottam is rá. Száraz aszfalton, príma időben suhantam az olasz határ felé. Az első valamire való település a határ után Malles Venosta. Itt találtam egy kempinget, ami szinte tök üres volt. Ez már teljesen más tarifa – 20 eurót kértek egy éjszakára, és még büfé sem volt… Jó, hogy bort is vettem reggel a németeknél, mert így nem maradtam szomjan ezen az estén sem.

Másnap motorozásra csábító, szikrázó napsütésre ébredtem az ezer méter felett fekvő kempingben. Kifejezetten hűvös volt, ahogy az a hegyekben lenni szokott. Megnéztem az időjárás előrejelzést, amin az látszott, hogy délutántól komoly eső várható, mi több, napokig el sem fog állni. Írtam egy üzenetet Nicola haveromnak, aki a Comoi-tónál lakik, hogy tud-e fogadni, de nem jött rá válasz.

Gyorsan összepakoltam, beütöttem az xRIDER-be a legismertebb európai hágó nevét, és elindultam a Passo Stelvióra…

Korán reggel még egész gyér volt a forgalom a hágón, így kényelmesen, a saját tempómban tudtam feljutni, pedig a felső parkolóban már hemzsegtek a motorosok. A fene se érti, hogy honnan kerültek oda, mert mellettem csak néhányan húztak el. Lehet, hogy mindenki a másik oldalról támadta a hegyet?! Bámészkodtam egy picit, majd a nyugati oldalon elindultam Bormióba. Az egyik kanyarban (amit a terepgumi miatt szinte derékszögben vettem be) állt egy fotóskocsi, „Kanyarfotó” felirattal. Jól elcsodálkoztam, de nem éreztem ingert, hogy megálljak, így tovább csurogtam lefelé. Itthon derült ki, hogy egy kedves barátom állt a kamera mögött, de a sisakban – és az új motorral – ő sem ismert fel engem.

Cél az egyirányú alagút!

Ahogy telt-múlt az idő, egyre több motoros jelent meg a szerpentinen, volt forgalom rendesen. Bormióba érve megnéztem, hogy jött-e válasz az üzenetemre, de sajnos nem, ezért jobbra kanyarodtam Livigno felé. Rácsodálkoztam, hogy valamiért hihetetlenül olcsó a benzin errefelé,  egy euró/liter környékén mozog a 95-ös ára. Nem volt még üres az üzemanyagtartály, de nem tudtam kihagyni a remek lehetőséget – csurig tankoltam a Hondát. Livigno határában lehet átjutni Svájcba a Munt la Schera alagúton. Ez a 3400 méter hosszú alagút annyira keskeny, hogy egyszerre csak egy irányban haladhat rajta a forgalom, amit lámpa szabályoz 15 percenkénti váltással. Nem olcsó, 16 eurót kell leszurkolni, ha valaki át akar menni rajta. Egy ideje nem engedik be a bringásokat – gondolom veszélyesek voltak -, nekik a félóránként induló busszal kell átjutniuk. Miután átértem Svájcba, megint megnéztem az üzeneteimet, de továbbra sem jött válasz, viszont az eső alaposan rákezdett.

Látva, hogy napokig ilyen idő uralkodik még a környéken, elhatároztam, hogy megmutatom a Transalpnak Magyarországot, és egyenesen hazamotorozom. Zernezen át értem vissza Ausztriába, és csakhamar már Innsbruck mellett húztam el az egyre durvábban szakadó esőben. Wörglnél lekanyarodtam a pályáról, hogy a közeli Itter település kempingjében tölthessem az éjszakát. A recepción a hölgy nagyon szerette volna, ha csak reggel fizetek neki, de tanulva a portugál esetből (ahol senki, sehol nem volt reggel, akinek odaadhattam volna) inkább kifizettem előre a 15 eurót. A sátorverés után beültem a sörözőbe, már csak azért is, mert kint ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, úgyhogy kényelmesen megvacsoráztam a fedett, meleg helyen. Egész éjjel zuhogott, de annyira, hogy füldugóval tudtam csak aludni a nagy zaj miatt.

Mindenhol jó, de a legjobb úton!

Reggel úgy csomagoltam össze mindent, és vettem fel az esőruhát, hogy közben ki sem mozdultam az egyszemélyes sátorból. 06:30 kor kihajtottam a lezárt sorompó mellett, el a – természetesen – zárt recepció mellett, és ráálltam az autópályára. Salzburg, Linz, Bécs – végig ömlött az eső. Nem így képzeltem a csodásan indult út végét, de mindenért kárpótolt, hogy délután kettőkor már itthon állt a frissen szerzett Hondám. Másnap kaptam egy üzenetet Nicola barátomtól, hogy persze, hogy van nála hely, ugorjak csak be nyugodtan! Időben… 🙂 Akárhogy is, innen már nem fordultam vissza, de tudjuk, hogy ami késik, az nem múlik! Olyannyira nem, hogy havas, hideg március ide vagy oda, máris kiötlöttem az idei túra tervét – ismét nekirugaszkodom a végtelen országútnak.

A sorozat korábbi részei elérhetők: Hevesi Béni motorostúrái a Hegylakók Motoros Magazinban.