Jön a hetedik nap, Sarchu és Leh között.
Ezen a napon kifejezetten korán keltem és nem igazán éreztem magam kipihentek, bár úgy emlékszem, olyan fáradt voltam, hogy előző este egy mondat közben aludtam be a sátorban… Aztán halványan emlékszem, hogy próbáltam hosszú záridős képeket csinálni, de a hideg és a fáradtság miatt elszúrtam az összeset.
Himalája-túra: irány Leh!
Szóval út közben ébredtem fel igazából és próbáltam felidézni magamban, hogy vajon elhoztam-e mindent a luxisátrunkból, de arra lettem figyelmes, hogy a tegnapi tükörsima aszfaltút egyszer csak hol volt, de inkább csak nem. Markolók és egyéb munkagépek jelezték az útépítés szándékát, de ez minket cseppet sem boldogított, mivel eszméletlen mennyiségben vertük fel a port és pillanatok alatt változott még a homoknak is az állaga.
Az igazi kihívást a hatalmas tört sziklák okozták leginkább. Ilyen úton rettenetesen lassan haladtunk: reggel 7-kor már úton voltunk és olyan 10 óra körül egy sziklás részen pattogtam kiállva a nyeregből, amikor letört az egyik lábtartóm (!) és majdnem pereceltem egyet.
Megállni kényszerültem, ugyanis a váltóm is ezen az oldalon volt. Bessie elsősegélynyújtását átvette a szerelőcsapat, én meg kaptam egy másik motort addig is. Döcögtem tovább durcásan, mocimat hiányolva. Semmi nem volt olyan, mint vele… Kezdtem beérni viszont egyik román túratársamat, amikor láttam, hogy jó nagy port kavarva maga körül elterült a motorja mellett. Megálltam segíteni természetesen és akkor láttam, hogy az ő lábtartója se bírta a kihívásokat…
Igazából nem is a lábtartó, hanem az azt tartó csavar tört le tőből. Leporoltam és továbbindultunk a következő pihenőnk felé. Érdekesség, hogy 5000 méter körül nagyon kell vigyázni a nappal. Pillanatok alatt le tud égni az ember vagy napszúrást kapni úgy, hogy közben vacog a foga a metsző szélben. Amikor letámasztottam a motoromat a soron következő hegyi „bár” előtt, akkor éreztem, hogy rettenetesen el vagyok fáradva.
Bejutva ledobtam magam valami szőnyegre és próbáltam cukrot meg tápanyagot a szervezetembe juttatni, ahogy mindenki más is. Arra lettem figyelmes, hogy soha nem voltunk még ennyire csendesek. Mindenki csak bámult maga elé, kapkodta néha a levegőt és volt, aki ledőlve, fejét eltakarva próbált csokit tuszkolni a fejébe.
Dél volt még csak és nézegettem egy térképet az asztalon magam előtt, ahol azt láttuk, hogy alig vagyunk túl a harmadán a mai szakasznak és elkezdtük felmérni, hogy mennyi esélyünk van ma elérni Leh-be. Nem fogadtunk magunkra, maradjunk annyiban, de aztán átfordult a kedvünk és összeszedtük magunkat „belenevettünk az ördög arcába” és azt mondtuk, hogy MÁRPEDIG AKKOR IS MEGCSINÁLJUK!
Ezen felbuzdulva magasba emeltem a kezem és harci kiáltozások és dobszó közepette felpattantunk a motorokra. Na jó nem, de ha film lett volna… Viszont Bessie lábtartóját meg is csinálták, szóval vele folytathattam az utam.
Kis idő után éreztem, hogy kezdünk megint felfelé menni és a csúcs környékén lehettünk, mert eltűntek körülöttünk a hegyek és csak a csodálatos kék eget láttuk, majd jobbra fordultunk egy földesútra, ami egy kicsit kacskaringózott a hegygerinc mentén majd jobbra, és itt már egyszerűen nem hittem a szememnek:
Ez már nem is a Föld bolygó… Szóhoz sem jutottunk. Most is nehéz bármit mondani róla. A képek nem tudom mennyire adják vissza a méreteket, de hasonlót csak akkor éreztem, amikor a Grand Canyont pillantottam meg előszőr. Ezekért a pillanatokért érdemes élni…
Csoportkép után nagynehezen rávettük magunkat, hogy otthagyjuk ezt a fenséges látványt és újra tökéletes aszfalt úton folytattuk, úgy mintha csak most kezdtünk volna motorozni. Új erőt adott a csapatnak ez a táj. Az aszfaltúton majdnem szabályos időközönként volt egy nagy huppanó, így meg lehetett nézni, hogy mennyire lehet ugratni az 500-as „tankjainkkal” és egész jó eredményeket értünk el.
Nagyon sokáig nyíl egyenes volt ez az út, majd elkezdett felfelé kúszni újra. Kanyarról kanyarra éreztem, hogy valami nem stimmel és egyre könnyebben hagytak le a többiek is az újra terepre váltó ösvényen. Kanyarokban egyre bizonytalanabb lett a vas hátulja. Ez bizony defekt lesz, szóval félreálltam és bevártam a szervizautót.
Amikor megérkezett, neki is láttak a srácok a kerékcserének, majd az egyik túravezető odahívott a szakadék széléhez, ahol félreálltunk és mutatott két szakadékba zuhant teherautót. Az egyik két év körüli lehetett és mondta, hogy abból kiszedték a sofőrt és túlélte. A másik öt-hat éves lehetett és a sofőr máig ott van benne. Olyan nehéz terepre zuhant, hogy nem tudták megközelíteni mentőhelikopterrel. Nem hiába a világ legveszélyesebb útjai ezek. Kicsit még jobban felébredtem ettől és új gumival vágtam neki aznapi utolsó csúcsomnak, Taglanglának.
Hihetetlen örömöt éreztem, hogy teljesíteni tudtam ezt a csúcsot is és bevallom kicsit meg is könnyeztem a dolgot. Már csak azért is, mert tudtam, hogy innen már csak lefelé vezet, ami azt jelenti, hogy végre levegőt vehetünk, amikor leérünk Leh-be. Így is lett, és nagyon érdekes katonai támaszpontok mellett mentünk el. Még az őrtornyokból is vidáman integettek nekünk a katonák. A jelenlét a közeli Kasmír-régió miatt magyarázható természetesen. Beértünk végső városunkba és ránkszakadt egy kis városi tumultus és masszív dudálás. Szállásunkhoz érve lemálháztuk paripáinkat és elfoglaltuk kellemes szobáinkat, majd egy nagyon finomat ettünk a hotel éttermében. Elég volt már a maggilevesekből és a zöldséges tojásos tésztákból.
Újra az indiai konyha fenségesebb felét tapasztalhattuk meg – még az esti ünnepi italozásra is maradt energiánk. Kemény munka volt, de megcsináltuk, és holnap pihenőnap!
Nyolcadik nap – pihenő Leh-ben
A hetedik napon – a teremtőhöz hasonlóan – mi is megpihentünk. A 3500 körüli magasság szinte oxigénterápiának hatott megfáradt testünknek és kicsit megnyugtató is volt, hogy nincs a reggeli összepakolós nyüzsgés és néhány órára átlagos turisták lehetünk. Felfedeztük ezt a félig muszlim, félig buddhista várost. Felmásztunk a volt palotába is, ahonnan lélegzetelállító panorámával tárult elénk a várost és az azt körülvevő hatalmas csipkézett hegygerinc.
Találtunk magunknak a főtéren egy nagyon menő teraszos éttermet, kényelmes fotelokkal, amiket roppant mód élveztünk. Ha valakihez nem szóltak három percig, az be is aludt módszeresen. Mindenki az élményeiről beszélt, mert hiába haladtunk ugyanazon az úton, mindenkivel más kalandok történtek és egymást váltva számoltunk be, a katonai támaszpontokról, hogy ki melyik kanyarban csúszott majdnem bele a szakadékba, hogy kit szorított le egy szembejövő teherautó, ki hány kiló port evett, kinek mi ment tönkre a motorján.
Ezen a ponton meg is jegyezhetem, hogy mindenki rettentően meg volt elégedve a motorokkal. Leadtuk már a tipikus nagymotoros igényeket és senkit nem érdekelt a nem működő világítás vagy a szinte nem is működő hátsó fék. Ezek a motorok megbirkóznak az elemekkel és szinte elpusztíthatatlanok. Az előző két napban legalább három szikla találta telibe Bessie blokkját, de meg sem érezte. Mindenki tervezgette, hogy vesz egyet otthonra is, annyira le voltunk nyűgözve a szívósságától. A délutáni ejtőzés után elmentünk egy jó kis bevásárlókörútra is. Helyi finomságokat gyűjtöttünk be és elkezdtünk feltölteni szuvenírekből is, ahogy azt illik ilyenkor.
Este csaptunk egy szolid italozást a hotelünk udvarán(újra), megünnepelve azt, amit eddig teljesítettünk, mert ez tényleg nem semmi volt! Ezen felül fülünkbe jutott, hogy még egy esküvő is lesz pár nap múlva itt a csapaton belül, szóval tényleg nem lehetett volna jobb a hangulat. Izgatottan tettük a fejünket a párnára, mert tudtuk, hogy következő nap fogjuk meghódítani a világ egyik legmagasabb motorozható pontját, Khardung La-t. 5359 méter – ez vár ránk…
Magyar motorosok Himalája-túrája – a sorozat korábbi részei