Tízévesen még viszonylag kevés dologban voltam biztos, de azt lefogadtam volna, hogy mindig is motorozni fogok. Végül tényleg így lett, és ebben óriási szerepe volt annak a bizonyos könyvnek…
Ezúttal nem életrajzi írással készültem, hiszen Drapál János születésének 65. évfordulóján már részletesen megemlékeztem róla, milyen csodálatos sikerekkel is ajándékozta meg hazánkat és a magyar motorosokat. Most inkább azt osztanám meg – ha megengeditek –, hogy milyen kacifántos módon került újra a birtokomba a kölyökkoromat meghatározó Drapál-könyv. Az egész egy jó hangulatú motoros összejövetelen kezdődött, úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt…
Hol vagy, Drapál?
Egy üveg fantasztikus villányi bor, egy jó – motoros – társaság. Laza beszélgetés, közben régi idők versenyei, versenyzői a YouTube-ról és egyéb videómegosztókról. Mike „mikethebike” Hailwood, Agostini, Saarinen, mind csodálatos férfiak. Ámulunk az számunkra még mai technikával is elérhetetlen tempón, a semmi védelmet nyújtó ruházaton, a motorozás és a motorversenyzés hőskorán. Azután beírom a keresőbe: János + Drapál. No videos found for „János Drapál…”
Szomorúan dőlök hátra az előző nevek több száz darabos találatai után. Nem létezik, hogy a – már akkor is – befolyásos Böröczky Pepinél vagy valamelyik tehetősebb rajongónál
nem akadt egy nyamvadt, csempészett, dollárboltos vagy akármilyen kézikamera, amellyel kilátogatott egy-egy versenyre, s nem volt egy unoka, aki ügyesen feltöltötte volna a videómegosztókra!
Ez még a technikai háttérre sem igazán fogható, hiszen számos, a 80-as évek legelején készült autó- és motorverseny-videót találunk további keresés közben, akár egyszerű, háztömb körüli rendezvényeket is, itthonról.
Azután hirtelen egy apró reménysugár, pár napos hír: kiadták Drapál János replikasisakját. Két tucat hozzászólás, sajnos szokás szerint jó pár csipkelődő, akadékos, majd egy ismerős név a hozzászólók között: Drapál Fecó.
Nyomban írok neki, szó szót követ, levélváltások és a végén egy nagy élmény: itt a másfél évtizede elveszett Drapál János könyv, mely gyerekkoromban kedvenc olvasmányom volt, és ami nagyban hozzájárult, hogy magam is motorossá váltam. Nos, ez a könyv újra a birtokomban lesz, s minő megtiszteltetés – fia, Fecó fogja nekem postázni azt.
A kevés fennmaradt felvétel egyike: riport a ferihegyi motorversenyről, az indulók között Drapál Jánossal
Ismeretlenül, pár szó után segített egy soha nem látott embernek. Remek könyv, megannyiszor végigolvastam gyerekként, pontosabban majdnem végig: alig tizenévesen is megrázó volt, hogy így kellett véget érnie egy életnek és csodás karriernek, ezért az utolsó oldalakra már nehezen szántam rá magam…
Azóta számos alkalommal összefutottunk Fecóval a hazai versenyeken, Kakucson, Balassagyarmaton, és minden alkalommal azonnal mosolyt csalt az arcomra, ahogy jókedvűen üdvözölt, s szemében ugyanazt a csillogást láttam, mint anno, tízévesen a könyv lapjain a világbajnoki trófeákat begyűjtő Drapál János tekintetében…
Szánom-bánom, hogy nem voltam ott Jancsi utolsó vb-győzelménél. Mentségemre szóljon, hogy csak négy évvel később születtem, de kifogása ugye mindenkinek van… Akárhogy is: ha néhanap felhúzom a viharvert, húszéves Drapál-sisakomat vagy kezembe veszem a dedikált könyvet, rá gondolok, és büszke vagyok, hogy egy ilyen nagy sportember könyve hozott össze anno motorozással.