Az ember életében vannak szenvedélyek, amelyek úgy szövődnek a mindennapok visszatérő gondolatai köze, mint a levegővétel – észre sem vesszük, mégis folyamatosan a fejünkben vannak. Minden kigyorsítás, minden egyes visszadurrogás újabb okot adott arra, hogy élni akarjak és ismét eljussak pályamotorozni. De mint sokan mások, én is elértem egy pontra, ahol a szív és az ész vitája elkerülhetetlenné vált… A logika pedig azt diktálta: add el a motort!
Az elmúlt években sokat gondolkodtam azon: hogyan tovább? Az országúti motorozás már nem hozta azt a felszabadultságot, amit eleinte, az utak telítettsége és a figyelmetlen sofőrök miatt néha kész rémálom volt a várt kikapcsolódás helyett. A pályamotorozás lett az a hely, ahol úgy éreztem, igazán önmagam lehetek, hiszen a versenypályák mindig is magával ragadtak – ott minden a helyére kerül, olyan emberek vesznek körül, akikkel hasonló a szenvedélyünk. Mégis, az életem változásával folyamatosan azt éreztem, a ritka alkalmak, amikor pályára léphettem, már szinte kiváltságnak tűntek. Minden egyes kiruccanás, és így szinte minden kanyar kiszámolható, rendkívül magas költségekkel járt, és lassan el kellett fogadnom: nem tudok úgy motorozni, ahogyan igazán szeretnék.
Végül az elhatározás megszületett, de attól még nem lett könnyebb. Ahogy közeledett a nap, hogy búcsút vegyek a Hondától, úgy vált egyre súlyosabbá a döntésem. Amikor a két hölgy megérkezett Ausztriából, és meglátták a motort, láttam Linda arcán azt rajongást, amit jómagam is éreztem, amikor először ráültem a CBR-re Újpesten. Tudtam, hogy a Honda jó helyre kerül, hiszen az összekoszolható munkásautójuk is a sokszorosát érte a kenyérkereső Octaviámnak, így a motor új tulajdonosa biztos jó gazdája lesz majd, mégis, ahogy segítettem nekik felrakni a CBR-t az utánfutóra, valami belül összetört.
Amikor az utolsó spanifert is meghúztam rajta, mintha egy baráttól búcsúztam volna. Ahogy a motor fent állt az utánfutón, olyan volt, mintha lemondtam volna róla. Minden egyes gatyarohasztó nyári napon felpakolás, Pannonia-Ringre utazás, a pályamotoros cuccok vásárlása, a boxutcába megérkezés végigfutott a gondolataimon, és azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet.
Talán ez volt a motorom utolsó ajándéka számomra: a felismerés, hogy néha a legnagyobb szeretet az elengedésben rejlik.
Év elején még arról beszéltem, hogy ezt a motort inkább berakom a sarokba, de el nem adom, aztán az észérveim hatására mégis megléptem. Célom mindig is az volt, hogy új dolgokat tanuljak, de ehhez az kell, hogy többször ülhessek nyeregben, ne csak évente 5-6 pályanapon. Mi az, ami bármikor bevethető, és ha nincs egy teljes hétvégéd motorozni, akkor egy-két óra alatt is sok élményt ad, plusz a lehetőséget a fejlődésre? Igen, erre csak egy válasz létezik: az enduró. Természetesen a bőrruháim szintén megmaradnak, hiszen a Pitbike vételét nem vetettem el továbbra sem, de az apró versenygép most a második helyre szorult a képzeletbeli bevásárlólistán. Gyakorlatilag már 100%, hogy mekkora és milyen terepmotor áll be a garázsba a CBR helyett, de ez egyelőre maradjon titok – nem iszom előre a medve bőrére. Viszont ígérem, hogy amint egyenesbe kerülnek a dolgok, és ismét rendszámos motoron ülök, jelentkezem majd, mégpedig egy vidámabb hangvételű, „Megvan az új motorom!”– cikkel.