Endre mögött jövök, kicsit eszelős a srác, régebben egy százhuszonötös nagyrobogót hajtott, aztán átugrott egy nyomatékgyár ezres sportmotorra. Nem mondom, hogy nem érzi a gépet, de néha látom, milyen manőverekbe megy bele; nemhogy a hátamon, de a talpamon is összecsomósodik a szőr.
Égetünk lefele a négyesen, erre egy jobbos kanyarban beszúr a szöszmötölő fiatnak, és veszettül kapaszkodik a gázba, lekarcolva. Épphogy elfér a szembejövő piros hármas mazda mellett, de már nyelvheggyel nyalja a brava kilincsét. Ilyet még nem láttam. Én kivárok, a záróvonal kiegyenesedik, megrántom a gázt, felsikít a sornégyes blokk – nyüszítve hagyok el időt s teret, de legalább nem éleztem a csuklyás kaszáját. Megállunk.
– Te szerencsétlen, nincs otthon senki?
– Nincs – jön a válasz. Otthagyom… Már nem a barátom.
