A gumikat is az utolsó milliméterig használjuk, még ha csak burnout formájában is… Elérkezett számukra a vég, adjuk meg a kegyelemdöfést – gondoltam -, amint az első és hátsó gumimat vizslattam. Nincs is szebb, mint nézni, ahogy útja végén füstté válik, és az égbe röppen a kaucsuk.
Az első abroncs már-már elérte a kopásjelzőt, a hátul lévő is tizedmilliméterekre volt tőle. Más megoldás híján kénytelen voltam lecserélni őket, de előtte még mókáztunk kicsit, és közben dokumentáltuk az eseményeket.
Az utolsó millimétereket füstté változtattuk a pörgő hátsó kerék és az aszfalt segítségével, így üzenve meg a környéken élő indiánoknak, hogy végét járja a kaucsuk karika. Egyáltalán nem volt szűkszavú, tömör, fehér füst képében jelent meg az üzenet. Ugyan végig ki van fizetve, de a fémszálakat nem gyalultuk le, főképp azért, hogy ne csapja szét a rendszámtáblát, meg a motor hátulját.
Szórakozás után jöhetett a munka: a középsztender áldása, hogy nincs szükségem hátsó emelőre, elég volt megtoldani néhány léccel a kettős támaszt, máris magasban volt a Kawasaki hátulja. Az elejét az emelési pontok alábakolásával tettem szerelhetővé, és rövidesen munkához is láttam. Az első felni kiszedéséhez a tengely eltávolításán kívül a féknyergeket is le kellett szerelnem, hátul ilyen nehézség szerencsére nem volt. Alapos takarítás következett, a fékbetét porát és az út mocskát eltávolítottam – jobb tiszta alkatrészekkel dolgozni.
A gumicserét szerszám és szakértelem híján hozzáértőre bíztam, az a háromezer forint nem tétel a menetbiztonságért. Visszaszerelni sem volt nagy ördöngösség, a gondosan sorrendbe állított hozzávalóknak köszönhetően service manual nélkül is könnyedén végrehajtható a művelet. A tengelyeket bezsíroztam, és ha már azon a környéken matattam, ellenőriztem a fékbetéteket és a tárcsákat, a láncot pedig befújtam.
Miután végeztem minden egyes alkatrész visszaszerelésével, még utoljára ellenőriztem az összes csavart, majd következett a menetpróba, amin a már előkoptatott abroncsok megfelelő minősítést kaptak.
