„A motoros rendőr elsősorban motoros és azután rendőr!”
Feladataink között kifejezetten „klerikális” jellegűek is akadtak.
Egyszer úgy alakult, hogy körmenetet kellett biztosítani – ezt később megtettük minden évben, így rendszeressé vált a dolog. Ez a munka csak néhány órát vett igénybe a munkaidőnkből, ezért még sok időnk a szolgálatból a körmenet kezdetéig. Előtte elmentünk kisebb településekre járőrözni, amúgy is rég voltunk ezekben az apró, környező falvakban.
Ünnepnap volt, a helyzet sem kívánta meg, hogy a „szerv” szigorú arcát mutassuk. Legtöbb helyen már barátként vártak minket, és leálltunk, beszélgettünk egy kicsit. Ez így jó volt mindenkinek, mert ha a gondjukat elmondhatták, már csak ettől is könnyebb volt nekik. Így vonultunk hát faluról-falura, csend és béke volt, ahogy haladtunk, mindenki üdvözölt minket – jó érzés volt.
Haladtunk tovább, mert az idő telt, közeledett a körmenet ideje, de még benéztünk egy-két utunkba eső településre. Az egyik kis faluban poroszkáltunk, mikor egy útkereszteződésben észrevettem, hogy a kis utcában motorozott két fiatal a Simsonjával, de bukósisak nem volt rajtuk. Láttam, hogy kollégám nem nézett be az utcába, így nem vette észre a két renitens ifjút… Igazán nem sokat gondolkodtam, hirtelen befordultam, hogy rendre igazítsam őket. Az út gidres-gödrös, az aszfalt töredezett és az egész nagyon poros volt. Amolyan igazi vidéki kis utca valahonnan a múltszázadból – mindannyian ismerjük az ilyet. Gyorsult a Yamaha XJ 900-as, porzott minden körülöttem, na, mindjárt a simsonosoknál leszek – gondoltam -, azzal együtt, hogy ők is igencsak húzták a gázt, ahogy meglátták a közeledő rendőrmotort.
Már majdnem utolértem őket, amikor az út végén eltűntek egy domb tetején, majd kisvártatva előbukkantak a szembelévő dombon… Először nem tudtam mire vélni a dolgot, majd hirtelen megláttam miről is van szó! Az út végén, a domb túloldalán egy patak folyt keresztben, egy igazi csapda volt a környéket nem ismerő motoros számára. Fékeztem, ahogy csak tudtam, de láttam, hogy megállni már semmiképp nem tudok… Mindegy, az útnak úgy is vége, le a patak felé, – gondoltam, – ahogy az első kerék a mederbe beér biztos, hogy megfogja azt, én meg a túlsó partba fúródok fejjel. Vagy ha nem, akkor amint a hátsó kerék is a patakba lesz, bizonyosan elcsúszok és fürdök egyet. Egyik verzió sem tetszett, de már választásom sem volt: lerongyoltam a parton, első kerék a mederbe, majd a hátsó is, áthajtottam, és a túlsó parton nagy gázzal ki onnan – én voltam a legjobban meglepődve a dolgon, hogy esés nélkül sikerült az artistamutatvány 🙂
Ekkor már elég közel kerültem a két motoroshoz, de itt egy erdős-füves rész következett, ráadásul a Yamahán ekkorra vizes volt mindkét kerék, és a motorom sem volt épp egy terepbajnok, már csak a súlya miatt sem. El is kezdett a hátsó kerék kitörni mindkét irányba, korrigáltam jó néhányszor a dolgot, de a végén már vészesen közeledett a szemben kifeszített szögesdrótkerítés, így már tényleg nem volt választás, ledobtam a motort, egy-két bukfencet – mint afféle talajgyakorlatot – a motor nélkül bemutattam, majd elterültem. Különösebb baj nem történt, semmim nem tört el, csak a bukócső hegesztése engedett el a gépen, meg elég mocskos lett a motor, és persze az én ruházatom tisztasága is kifogásolható volt. Erre a jelenetre érkezett meg kollégám, akit egy helybéli igazított el: a legutolsó házban lakott, és a tornácról mindent pontosan látott. Mondta neki, hogy a „komája” épp most tápászkodott föl a sárból!
Barátom így már megnyugodva érkezett hozzám, orra alatt valami mosoly félét láttam. Annyit mondott, hogy „Most nincs nálam hegesztő aparát!” Megnéztünk a gépet: különösebb baja a törött bukócsövön és néhány „fellazult” idomon kívül nem volt. A kollégám jó szokása szerint hozott gumipókot és műanyagkötözőt, ezzel rögzítettük a bukócsövet. Ezt a technikát mindenki szíves figyelmébe ajánlom. Javaslom, hogy kábelkötözőből a vastagabb és hosszabb darabokat tegyük a motoros “életmentő” csomagba! A gyorsjavítás után szép lassan elindultam a patakon át, de csak nagyon lassan, hisz’ alig bírtam a motorral átvánszorogni – azóta sem tudom, hogy jutottam át először a vízen esés nélkül. A Simsonos ifjaknak volt benne rutinjuk, minden elismerésem érte!
Mivel ez alatt az idő szépen eltelt, most már a körmenet felé kellett venni az irányt. Nem volt idő sem a motor, sem az én tisztasági rendbetételemre. Szóltam kollégámnak, jó lenne, ha a körmeneten úgy állnánk le, hogy a motorja takarná az enyémet, amely romossá vált kissé…. Így is tettünk. A körmeneten nagyon sokan voltak, mivel már ekkorra besötétedett a menetben gyertyákat gyújtottak, s így vonultak végig. A menet visszatért a templomhoz, ahol egymás mellé leraktuk a motorjainkat.
Nem tudom milyen megfontolásból, de mivel a kollégám motorja volt kívül, annak csomagtartójára jó néhányan rátették a gyertyákat, amelyek ott szépen csonkig égtek… Alig bírtuk a motort kivakarni, letakarítani a gyertyamaradványokból, de a kosz aligha zavart: soha, senki nem gyújtott a motorosokért rendőrmotoron gyertyát, igazi megtiszteltetés volt! Másnap meghegesztettük a bukócsövet, rendbe tettem öltözékem, majd mentünk a dolgunkra. Azért annyi “emlék” maradt a kalandból, hogy egy darabig még húztam kicsit a lábam és persze egyre jobban tiszteltem a Simsonnal közlekedő srácokat! Nem mindennapi bátorság kell ahhoz a kis lélekvesztőhöz, ilyen “mutatványok” közben…
Nem is volt olyan régen mindez, mikor még jó kedvünk volt, és szerettük egymást…
Szerzők:
Kótner Zoltán és Laczkó István