Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a rendőr már a pisztolyáért nyúlt, miközben jómagam – az akcióról mit sem sejtve – kedves képekkel és a kezdetleges térképpel bandukoltam felé – hátha megenyhül a kalandok láttán…
Szerencsére jobbnak látták feladni mert gondolom már kínos volt nekik is ez az anarchisztikus helyzet és inkább ki akartak maradni az egészből, nem kis papírmunkától megkímélve magukat. A terrorveszély nyilván nem állt fent, bár ha fehér helyett “kockás sálam” lett volna gondolom más lett volna a felállás. Újra eltűntek a bánatba, és most már tényleg nem érdekeltek minket sem. Ott hagytuk a motort lezáratlanul és rohantunk az órához hogy mozgásban is lássuk a csodát. Mivel már semmi ötletünk nem volt, és éjfélig rengeteg volt még az idő, úgy döntöttünk újra lemegyünk a vízpartra. Ahogy toltuk a masinát, gyönyörű amerikai autókat láttunk meg, és egy csomó furán átalakított bogarat, amiknek meg volt süllyesztve a teteje.
Egyből lejött, hogy itt valami nagyon retro klub küszöbére tévedtünk. Mikor épp a kocsikat fényképeztünk egy magas kalapos ember jelent meg mögöttünk, néhány másik igen karakteres figurával. Lenyűgözte a förmedvény kismotor látványa őket és pár perc múlva már koktélokat iszogattunk, megosztva velük kalandos utunk néhány főbb mozzanatát. Bírták a rendőrpukkasztó stílust, és így felkerültem a motorommal a bisztró falára. Ráadásul ültek ott olyan személyek is, akik perfekt vágták a magyart – ők is jót mosolyogtak és gratuláltak. Elértünk hát a parthoz és már sárgán égtek a lámpák is. A Károly híd kivilágítva még mesebelibb volt, néztük a hajókat a kovácsolt vas korlátnak támaszkodva. A romantikának csak az éhség és a hideg szél vetett véget, így 9-10 óra tájt vissza indultunk a vonatállomáshoz. Éjfélkor megtaláltuk a vonatot is, csak az nem volt tisztázott melyik fele megy Budapestre. Egy túlterhelt törpe kalauz pakolászott, és egyáltalán nem volt segítőkész. Hála az égnek egy ifjú magyar hölgy segített eligazodni, így Dalma hamarosan már az ablakból integettet, ahogy a vagonok felgyorsultak előttem. Újra kettesben maradtam a motorommal és kicsit meg is könnyebbültem.
Mások lehet épp ilyenkor esnek kétségbe, mikor magukra maradnak, nem úgy mint én, aki most már bizony vörös sálba rejtette arcát, és azon gondolkodott hol várja meg a pirkadatot. Amint épp a csomagokat rögzítettem, egyből rám talált egy csöves és a kutyájával együtt mereven bámult, csak a szél süvített a kietlen állomáson. Lehúztam a sálam és rá kiabáltam: -Mit akarsz? Erre nagyon megijedt és megkérdezte, milyen fényképező az a nyakamban. Én nem válaszoltam, hátat fordítottam neki és vártam hogy távozzon. De nem távozott, hanem még pár zombi barátja is oda somfordált. – A fenébe! – szóltam rájuk és inkább mérgesen elhagytam az állomást. Pedig nem szerettem volna a városban motorozni egy métert sem. Péntek éjszaka… Akarom mondani szombat hajnalban bizony csak rendőrautók voltak az utakon. Úgy látszott, ezért nem láttam őket a közutakon mert mind Prágában dekkolt. A Bundakabátommal még jobban tetéztem a megjelenésem, de muszáj volt felvenni mert különben ott halok el valahol a hidegben. Három rendőrautó mellet suhantam el és minden alkalommal meg is állt bennem az ütő… Sajnos túl fáradtnak éreztem magam a magyarázkodásokhoz. Annyira tudtam az indulásom pillanatakor, hogy nagyon rossz fele indulok el, hogy hamarosan valami eldugott városszéli lakóövezetben találtam magam. Csavargásomnak az elfogyott üzemanyag és a leesett lánc vetett véget. Bármerre is pihentem meg mindenhol guberálókkal találkoztam. Igen körülményes volt kibányásznom a felgumipókozott benzinkannát. Ahogy azzal szarakodtam a járdán, befordult a jó öreg POLICE feliratú autó, amiben ketten ültek. Lehúzták az ablakot és azt kérdezték, mi a fenét csinálok. Letettem a kannát, oda szökkentem a kocsiajtóhoz és az olajos térképtartót odavágtam eléjük. Visszakérdeztem, hogy merre van a 2-es főút. Ők egymásra néztek és bólogattak, hogy nem tudnak segíteni. Azzal távoztak is. Nagyszerű! Megint győztem! Reméltem ők voltak az este fénypontjai.
Már nem volt kedvem semmihez és lassan toltam a motort hátha úgy jobban telik az idő és nem fogok fázni sem. Sisak nélkül voltam és több meredek lejtőn ráültem a motorra a járdán is. A hidak pereménél hajléktalanok bámultak, végig kísérve alkohol áztatta szemeikkel, és arra ösztönözve, hogy inkább menjek tovább. Megnyugtató volt, hogy a kezemben van az szerkezet, mely kiutat biztosít ebből a pokolból. Mint egy űrhajó mellyel idegen bolygón rekedtem. Most nem vendégnek, hanem betolakodónak éreztem magam, akire minden rendőr vadászik. Készleteimet feléltem, már csak pár szelet kenyér és egy halkonzerv volt a birtokomban, ráadásul már csak Szlovákiában juthattam élelemhez. Gondolataimmal tovább sétálva megint meghallottam a szirénát! -Hát ilyen nincs! Mint egy elméleti boxmeccs aminek sosincs vége. Az én eszköztáramban az összeeszkábált mondataimmal az őszinteségemmel, a büntető cédulával, az ártatlan fejemmel, és a térképpel álltam szembe ezzel a háromszorosan nehezített kihívással. Illetve négyszeres – ugyanis bizony négy, igen nagy darab kommandós ruhába bújt alakkal álltam szemben. Mikor megláttam őket vigyorogtam, csak azt nem tudták, hogy épp magamon és kínomban. Na akkor kezdjük: bevetették a mérges ábrázatukat és körbeálltak. Én továbbra is optimista magatartást tanúsítottam – megkérdezték honnan jöttem és mi a nevem – büszkén és hangosan mondtam nekik is, hogy magyar vagyok és úgy mutatkoztam be, hogy BBkapitány. Még mindig kételkedve néztek, így be akartam vetni a térképet és útvonalat. Csak hogy a gumipók, ami fogta, megadta magát és a csomagok a kanna társaságában földre zuhant. A hirtelen zaj és hatalmas káosz láttán már nem tudtak magukon uralkodni és nagyot kacagtak az egészen. Innentől már hagytak kibontakozni. A mobiljukon megnézték pár videómat, fellapoztuk a Wild magazint, ahol egyszer szerepeltem, sőt az összes fotót végig nézték. Segítettek minden csomagot összeszedni, és még közös fotót is készítettünk. Simán egy órát el voltunk ott a járda szélén. Én nem siettem, mert hát nem is volt hova… Három óra körül lehetett, mikor még megmutatták a helyes út irányt és integetve távoztak. Még 50 métert toltam a motort egy buszmegállóba és ott úgy döntöttem, itt maradok reggelig. A motort beparkoltam magam mellé a tető alá és kisajátítottam a megállót. Az üveghez nyomtam a fejem és 10-20 percekre sikerült is aludnom. Néhány lézengő embert láttam a járdán, más semmi különös nem volt. Reggel öt órakor még sötét volt, de már rendőri mozgást több órája nem észleltem és mivel nagyon fáztam úgy döntöttem megpróbálom megtalálni a hazavezető utat. Elkezdődött egy olyan városbéli kószálás, aminek gyakorlatilag két órán keresztül semmi értelme nem volt, de mégis betudtam kalandozásnak. Átadtam magam az útnak és bizony felejthetetlen emlékeket hagyott bennem. Kilenckor már egyenesben voltam, mert inkább vissza mentem az állomáshoz és tiszta lappal előröl kezdtem a haza utat. Ezzel a “kis” tévesztéssel el is telt tizenkét óra… Most már muszáj lesz kiutat találnom, különben soha nem érek haza.