Szomorúan tapasztaltam, hogy a határ felé közeledve a benzinárak drasztikusan növekedtek, ami persze érthető. Csak éppen nem számoltam vele…
Mást nem tehettem, nézegettem a táblákat és folyamatosan számoltam mennyi az annyi. Breclavot elhagyva pár kilométerrel végre találtam egy kutat, ahol reális áron jutottam kellő mennyiségű üzemanyaghoz. Illetve akkor még csak reméltem, hogy elég lesz..
Természetesen a határ előtt bele kellet futnom még egy közúti ellenőrzésbe, de az már nem volt tétel. A jardokkal két perc alatt “megbeszéltük”, hogy küldetésben vagyok, és most visszatérnék a bázisra. A következő 160 km eseménymentes volt, élveztem az utat ami szinte teljesen kihalt volt. Már nem is motoron éreztem magam, hanem valami tutajon, amivel csorogtam lefelé a betonfolyón. Pozsony még egyszer sikeresen bekavart de ha már lúd legyen kövér és nem hagyhattam ki egy kis autópályázást sem, mely hamar visszaterelt a 2-esre. Késő délután volt, mikor újra Mosonmagyaróváron találkoztam DRZ-vel, aki épp az egyik kroszmotorját bűvölte. Mikor meglátta a leharcolt Mustangot egyből eldobott mindent, és “elsősegélyben” részesítette az összeszakadtak hátsó részt, amit gyorskötegelővel rögzített, és a 300km-rel ezelőtt leszakadt légszűrőt is pótolta.
Találkoztam egy házaspárral is még a városból kifele akik két gyönyörűen felújított Velorex-szel voltak. Gyors eszmecsere után végre nekivágtam az utolsó 150 km-nek, ami éjszakába nyúló motorozás lett végül. Szerencse volt, hogy végig az 1-es úton mehettem, így sehol nem tudtam eltévedni. Néha leesett ez-az a motorról, ami kisebb kellemetlenségeket okozott, de komolyabban nem befolyásolta az utazást. Budapest határában az a kósza ötletem támadt, hogy rágörnyedve a kormányra tehermentesítem a derekamat. A mutatvány annyira jól sikerült, hogy utam hátralévő részét ebben a pózban töltöttem. A hidegre való tekintettel a szőrmekabát is rajtam volt, ami a testtartásommal együtt igen különös állat formáját kölcsönözhette.
23:50-kor befutottam lakhelyemre, ahol már Dalma várt meleg teával – hát megcsináltam, megcsináltuk! És a lényeg: a hajnali képeslap nézegetések a postán, és a velük született álombeli képek hirtelen valósággá váltak, mely az idő elteltével átalakul emlékképpé. Érzem, hogy az emlékeim, az álmaim és további céljaim szoros barátságban vannak itt a fejemben, melyek velem együtt fognak egyszer egy újra a ködbe veszni…
A mai köztudatban felfoghatjuk úgy is,hogy az életben nem csinálunk egyebet, mint megpróbáljuk konvertálni álmainkat a valóság formátumába, és ennek a “mentése” nem más lesz, mint az örök motiváció, a csodás emlék.