Várj, segítek megtolni! – mondtam, hozzátéve, hogy ehhez előbb hátra kell tolatnia. Ő engedelmeskedett, majd sikított…
[wp_bannerize group=”cikkek” limit=”1″]
Esős, párás, igazi rosszkedvű őszi nap. Lassan araszol az autósor, a szemfülesebbje kerülőutakat vadászik éppen. Magam is csatlakozom hozzájuk, tudva, a meredek és rossz minőségű utcán kikerülhetjük a lámpát. Az emelkedő feléhez érve azonban megtorpan a sor, fent, vagy száz méterre onnan három autó, mindegyik keresztben. Az apró Citroen, a Smart és a 3-as BMW vezetői megijedtek, mikor az eső áztatta csúszós fehér aszfalton elkapart a gép, elvették a gázt, s egyben az esélyt maguktól, hogy újra elinduljanak…
Mögöttük már vagy egy tucat autó, akik szintén megállni kényszerültek, vagyis esélytelen, hogy újra elinduljanak. A feltorlódott sorból úgy tűnik, már jó ideje itt vesztegelhetnek. Odamegyek – gyalog – a legelső autóhoz, a fiatal hölgy izzadtan markolja a kormányt, s keresi közben a Smart vészvillogó kapcsolóját.
Várj, segítek megtolni! – mondom, hozzátéve, hogy ehhez előbb hátra kell tolatnia. Pár méterrel lejjebb ugyanis a csúszós fehér burkolat helyett jókora friss, fekete aszfaltréteg feszült, melyen már lendületet vehetett volna. Ő engedelmeskedett, kiengedte a kéziféket, majd sikított… Összesen vagy hatvan centit gurulhatott vissza, de ettől úgy megijedt, hogy azonnal leblokkolt, és páros lábbal beleállt a fékbe. A messze mögötte álló BMW-ből és Merciből unott tekintetek nézték az eseményeket. Intek nekik, gyertek, toljuk meg, különben Ti sem szabadultok – mindhiába. Inkább gyorsan ránéztek a telefonjaikra, addig is kerülve a szemkontaktust…
A Smart végül legurult a fekete aszfaltra – igyekeztem minél nagyobbat lökni rajta, amikor az ifjú hölgy a gázra lépett. Másodikra össze is jött a manőver, s már száguldott is felfelé, az ablakon még kiintve, megköszönve a gesztust. Felfogni sem volt időm a dolgot, mert ekkor teligázon elviharzott mellettem az ML terepjáró, nyomában a többiekkel, akik az elmúlt tíz percben inkább Facebookoztak, mintsem kiszálltak volna, hogy segítsenek a bajba jutottaknak – no meg maguknak is.
Kár, hogy nem volt több szabadidőm: érdekes kísérlet lett volna kivárni, hogy meddig rostokolnak a dudára tenyerelve az autósok, mire egyikük magától rájött volna, hogy csak segíteni kell valakin – meg persze kiszállni a meleg autóból -, hogy kikerüljenek saját, szorult helyzetükből.