Olvasónk, Roland készítette ezt a remek túrabeszámolót Európa dél-keleti csücskében tett látogatásukról. Fogadjátok szeretettel!
Idejekorán, már előző télen elkezdtük tervezni ezt a túrát. A csapat összetétele és mérete időnként változott, de páran biztosak voltunk benne, hogy ha törik, ha szakad mi bizony akkor is megyünk. Egyre több célpont került fel a térképre, melyek kiadták a körülbelüli útvonalat és távot is. A túrát 5-7 napra terveztük, ami végül helyesnek bizonyult, mert végül hat nap alatt teljesítettük a 2380 km-es távot, hol hosszabb, hol rövidebb etapokat futva.
- nap
Az indulás május 31-én reggel fél 8-ra esett. A négyfős csapat egyik tagja hívott, rossz hírt közölt: előző nap még kiugrottak Romániába egyet gurulni, és egy kátyú elintézte az első gumiját, a motor tréleren került haza éjfél körül, vasárnap lévén nem lett gumija, így abban egyeztünk meg, ha lesz másik abroncs, és úgy látja, hogy be tud érni minket, akkor majd összefutunk valahol. Természetesen a rossz dolgok vonzzák egymást, szóval nekiállt szakadni az eső, emiatt eltoltuk egy órával az indulást. Miután kicsit csillapodott, kivettük a garázsból a már előző nap felmálházott gépeket, magunkra öltöttük az esőruhákat és elindultunk.
A magyar szakaszt gyorsan le akartuk tudni, szóval M1-M0-M5 és átkelésre Tompát választottuk. Igazából Szerbiában nem volt egy célpontunk sem, de ha már Balkán-túra, akkor úgy voltunk vele, hogy legalább egyszer átmotorozunk rajta. Egyébként már Tompa előtt elállt az eső, amúgy pedig nem is zavart, mert tökéletesen meg voltam elégedve a munkaruházatiban négyezerért vásárolt kétrészes esőruhámmal. A határ előtt megálltunk az itthon maradt családtagoknál bejelentkezni, hogy ne aggódjanak, megvagyunk. Egyből megtalált minket egy helyi, kíváncsi “könyvtárlátogató”, aki miután megtudta, mire adtuk a fejünket, egyből elkezdte mesélni a rémtörténeteit az ottani velejéig korrupt zsarukról, akik szó szerint vadásznak a külföldiekre. Az első napi célnak, amúgy a boszniai Visegrád volt kitűzve, itt található a Szokoli Mehmed pasa hídja. A határ túloldalán összefutottunk egy szerb motorosklub tagjaival, akik épp a Konok Kunok csapattól tartottak haza. Kicsit törték a magyart, de az úti célunk felől érdeklődtek. Mikor mondtunk, hogy Visegrád és pálya nélkül, akkor mondták, hogy nem jó, mert “kockás” az út.
Ez alatt ők a régi M7 féle minőséget értették, egyben kedvesen felajánlották, hogy menjünk velük a pályán, hisz’ Novi Sad-ig közös az útvonalunk, ráadásul addig ingyenes is a pálya. A kapott infók után csatlakoztunk a csapathoz, majd mielőtt elváltunk még kaptunk egy kis útbaigazítást. Miután elváltunk, rájöttünk, hogy az előre megírt itiner nem lesz jó, mert Szerbiában egy idő után csak cirill betűket használnak a táblákon, szóval gyorsan mobilos IGO-ra váltottunk. Nem tudtunk mindenhol jól haladni, így első nap 610 km után az első kitáblázott kempingnél megálltunk még Szerbián belül, ahol mi voltunk az első sátrazók. Három fő, három motor és egy több hálófülkés sátor megállt 10 euróból – igazán baráti ár. Éjszaka még a partiőrség is figyelt ránk, mert a kemping mögötti folyó után már Bosznia-Hercegovina volt.
- nap
Másnap korán keltünk, gyors reggeli, majd csomagolás és már újra a kedvenceink nyergében voltunk. Kb. 20 percre lehettünk a határtól, ahol egyébként egész gyorsan átjutottunk mindig, személyi vagy útlevél és forgalmi kellett csak, zöldkártyát sose kértek. Még a reggeli órákban elértük Visegrádot, mégpedig egy egysávos erdei úton, ami olyan volt, mint egy valódi szafari. Hol disznó került elénk, hol tehén, hol pedig egy hatalmas ló, ami elsőre megijesztett minket, mert mindig felénk mozdult, de végül sikerült mellette elosonnunk, és folytattuk utunkat a kanyargós úton. A Visegrádi híd számunkra csalódást okozott, ráadásul épp felújítás alatt volt, de azért lőttünk róla pár képet, és már suhantunk is tovább a montenegrói Piva kanyon felé.
Visegrád és a Piva kanyon között egy hegyi határátkelő van, az oda vezető út katasztrofális állapotú, alapból csak egy sáv és hol van rajta aszfalt hol pedig nincs, ráadásul az idő is kezdett elromlani, gyülekeztek a fejünk felett az esőfelhők. A két ország között egy híd van, ami egy hihetetlen tiszta folyó felett ível át.
A határ montenegrói felén ahányszor villámlott, annyiszor elment az áram, és kikapcsolódtak a számítógépek. Egyikünk még átért, de utána 30 perc várakozás következett, mire mindegyikünket ellenőrizni tudták… Az átkelés után nem sokkal felvettük az esőruháinkat és haladtunk a kanyon irányába. A Piva kanyon látványa hihetetlen, gyönyörű kék színe van a víznek, hegyek veszik körbe és rengeteg alagút vezet át a hegyen keresztül.
A kanyon végén egy duzzasztógát fekszik hatalmas vízmennyiséget támasztva. Miután kifotóztuk magunkat, ránéztünk a térképre és úgy döntöttünk, aznap Pluzineig vállaljuk az utazást. Odaérve gyorsan lefékeztem egy fiatal lányokból álló csoport mellett és megkérdeztem, hogy beszélnek-e angolul, de ők csak – micsoda véletlen – vihogva elfordultak.
Gurultunk tovább, és azt vettük észre, hogy egy negyvenes éveiben járó nő szalad felénk kalimpálva. Megálltunk, kíváncsiak voltunk mit akar, illetve bíztunk benne, hogy szállást szeretne ajánlani – s igazunk lett. Egy hostelszerűséget ajánlott, mely szó mi szó, elég lepukkant volt, de 3 főre 15 euróért ágyban aludtunk – ennyiért megérte. A lepukkant hostel erkélyéről ilyen kilátás fogadott minket:
- nap
Harmadik nap délelőttjén duplán sikerült eltévednünk, pedig a GPS-t követtük. Persze nincsenek véletlenek, így ezek az eltévedéseink is remek helyekre vittek minket, ahogy az alábbi képeken láthatjátok:
Ezen a napon a fő célpont a Durmitor Nemzeti Park és a Durdevica híd volt. Lentről még azt nézegettük, hogy vajon havat látunk-e a hegytetőn vagy sem, hiszen a völgyben a hőmérő higanyszála 30 fok felett állt meg, a hegy nem tűnt olyan magasnak (pedig kiderült: 2528 méter!), szóval ezért voltunk olyan bizonytalanok.
Trsa irányából támadtunk, ahonnan egy sáv kanyarog végig, melyen mindkét irányból jöhetnek, korlát nincs, de a hó miatt vízátfolyások akadnak az úton, szóval nem az a száguldozós szakasz. Egész nagy volt a forgalom, sok német, olasz és osztrák társunkkal találkoztunk.
Fent az egyik havas részen megálltunk enni és fotókat készíteni, ezen kívül még kétszer fotóztunk – második alkalommal már a gyönyörű hegycsúcson.
Kis pihenő után már száguldottunk is tovább a Tara folyó felett átívelő Durdevica hídhoz. A Nemzeti Park és a híd között remek minőségű aszfalthoz volt szerencsénk, ami a híd közelében élvezetes szerpentinné változott. Odaérve egész sokan voltak, természetesen szuveníreket is lehetett venni, ráadásul a híd lábánál egy príma kis kávézó is található.
A hűtőmágnesek beszerzése után Mojkovac felé vettük az irányt, mert itt volt a legközelebbi benzinkút, s mivel még időben voltunk, kitaláltuk, hogy lemegyünk a montenegrói tengerpartig Petrovacba, ahol az utolsó néhány kilométeren egy meredeken ereszkedő, kanyargós rész volt – nagyon élveztük.
Petrovacban csak a fejünket kapkodtuk, olyan nagy léptékben húzzák fel az új szállodákat, látszik, hogy fel akarnak zárkózni Horvátországhoz. A helyi turistainformációs pontnál megérdeklődtük, hogy merre találunk kempinget, majd átvágtattunk a mellettünk fekvő városba, ahol ismét nem csalódtunk – mindössze 15 eurót fizettünk három főre.
Miután felállítottuk a sátrat lementünk a tengerpartra, ami a sátrunktól alig 300 méterre esett. A parton – rajtunk kívül – volt egy pizzéria, néhány sétáló és persze a végtelen víztükör, amíg a szem ellát. Természetesen kíváncsiak voltunk a tenger hőfokára, ezért gyorsan bokáig bementünk, de onnan már egy tapodtat se, mert nem tetszett, amit éreztünk. Sajnos még nagyon szezon eleje volt, így maradt a lenyűgöző látvány – a fürdést inkább kihagytuk.
A kempingbe érkezésünkkor láttunk egy éttermet, ahol a “biker friendly” tábla lógott, gondoltuk kipróbáljuk, de nem jöttünk rá, hogy mitől is motorosbarát a hely. Az árak viszont itt is barátságosak voltak, rántott sajt hasábbal 5,5 euró – teljesen rendben van.
A további napokon is sok kaland várt ránk: elképesztő tengerparti szerpentineken csapattunk és belefutottunk egy motoros világjáróba, no meg egy meglepően kedves robogósba is – hamarosan folytatjuk!