Ahogy ígértem, folytatódik a történet, a Nagy Alpok Túra Veterán Motorkerékpárral. 2. nap – a Piaven túli Dolomitok.
A második napot amolyan pihenőnapnak terveztük,ezért a Piavén túli Dolomitok, turisták által kevésbé felkapott, Isten háta mögötti, zergeszaporító vidéki olasz tájai felé indultunk. Csak kisebb, kevésbé nehéz hágókat terveztünk, mint a Passo Monte Croce 1636m, a Sella Ciampigotto, 1790m, a Sella di Razzo 1760m vagy a Plöcken pass 1357 m. Első szakasz a Sesto és környéke, volt – ez még sajna tele van turistákkal, ráadásul épp valami biciklis versenyt rendeztek.
Annyira belefeledkeztünk a fel-feltűnő tűhegyes dolomitcsúcsokba, hogy majdnem elfelejtettünk megállni a hágón. Passo Monte Croce, azaz Kreuzberg pass. 1636 méter magasan a Veneto, és Trentino tartományok határa is egyben.
Ezek a fránya taljánok tudják, hogy hova kell építeni a panziót…
Na, eddig bírtuk a maszek üléspuhító szivacsot, ami tulajdonképpen nem is működött, ezért itt a hágón átalakítottuk háttámasszá 🙂
Sikerült mennünk pár kilométert a következő látványosságig, ami a varázslatos Padola vízesés volt:
Pár kép után indultunk is tovább, mert az etap java még hátra volt. Kölcsönbe kapott navigációnknak nem volt jó napja: minden kis zeg-zug hegyi faluba bevitt vagy be akart vinni bennünket. Nem is lett volna ez gond, mert jobbnál jobb helyek voltak, csak éppen nem haladtunk miatta.
Az eltévedések után nagy nehezen végre megtaláltuk a Piave folyót.
Tipp: ha valaki kerékpárral jár errefelé, akkor itt az alagút mellett balra settenkedjen be a régi útra. Tilos ugyan bemenni, de megéri! Végig a Piave mellett a szurdokban, csodálatos hely, de mi motorral nem mertük bevállalni.
Az alagútból kiérve örömmel tapasztaltuk, hogy ez még mindig nem a Pó síkság… 🙂
Megkezdtük a mászást a Ciampigottóra – na innentől igazi zergeszaporító a vidék. A kutya se jár erre, de méltatlanul: nekem innentől a Sauris-tóig tartó szakasz tetszett talán a legjobban a túra során.
Kis kalandjáték: itt az út, hol az út…
A nap második hágója: Sella Ciampigotto, a maga 1790 méteres magasságával. Errefelé egy nyeregben megy tovább az út, két oldalt dolomitkoszorúval – megunhatatlan a látvány.
Roppant MZ-barát módon a következő hágóig alig van szintváltozás, értékeli is az öreglány A nyereg másik végénél a Sella di Razzo 1760 m-es táblájához érkeztünk.
A Razzo után ágazik le az út a Sauris-tó felé. Ha idő engedi, akkor itt érdemes egy karikát menni a Forcella Lavardet felé is, tovább a 619-es úton. Pazar környék, csak ajánlani tudom, nekünk is a 2016-os túránk része lesz.
Szóval mentünk tovább a nap csúcspontja, a várva-várt Sauris tó felé. Nem vártak nagy csúcsok, ismét egy MZ-barát hágóba botlottunk. Alig pár métert emelkedett csak az út a Sella di Rioda 1800 m magas hágójáig.
A hágó után egy sokat ígérő tábla állta utunkat:
Ha már úgy is ebédidő környékén jártunk, így itt megálltunk kicsit némi kalóriabevitel céljából. MZ-t irányba állítottuk, hogy lelkileg készüljenek a dobfékek a következő kilométerekre, hiszen 1800 méterről 400 m környékéig megy le az út pár 10 km alatt…
Ebéd után sikerült is menni vagy 50 métert, és a látvány már megállásra is késztetett bennünket. Első pillantás a Sauris-tó égszínkék vízére.
Kezdődött hát lefelé a tornante- (azaz hajtűkanyar)vadászat megszámlálhatatlan vargabetűvel. Ha javasolhatom, keressétek meg ezt a részt a videóban – felejthetetlen út volt. Végre leérünk a tóhoz, ahol azt mondják, hogy az alagútban menjünk a fény felé. Ok. Melyik alagútban, melyik fény felé?
Átmentünk hát a gáthoz, majd innen az utunk további része a Lumiei-szurdokon át vezetett. Macskaköves, vizes, alig kivilágított alagutak, szakadékok, völgyhidak, szerpentin szépen sorban egymás után.
Ampezzo faluba értünk le a szurdokból. Innen Tolmezzoig 30 km üres tekerés következett a Fiume Tagliamento mellett. Semmitmondó tájon, de legalább gyorsforgalmin – végre lehetett használni a 4. fokozatot is és volt hűtése a gépnek 🙂
A Fiume Tagliamento-völgyet lecseréltük a Torrente But völgyére. A Fiume azt jelenti, hogy általában folyik benne valami. A torrente meg azt, hogy néha folyik, néha nem…
https://youtu.be/1xxC_dT7zhg
MZ-kaland a Dolomitokban gyönyörű utakkal és tájakkal
Na, most a Tagliamentoban lötyögött valamennyi lábmosóvíz, de a But majdnem tök száraz volt. Talán a kavicsok közt csurgott valami nedvesség, de csak mollokban mérhető mennyiségben.
A Plöcken-pass, amellett, hogy Osztrák-Olasz határ, Alpok viszonylatban egy nem túl magas, nem túl nehéz hágó, de azért akad kilátás itt is. Így lesz Olasz szélből Osztrák villany -a természet nem ismer határokat…
A hágó hangulatát egyértelműen a háborús emlékek határozzák meg. Romos épületek, emléktáblák, emlékszobrok. Látszik, hogy a két szomszédos völgy mindenkori lakói az idők folyamán mindig nagyon „szerették” egymást, és ide jártak fel „barátkozni”. Szomorú mementója a múltnak ez a hely.
A hágó osztrák oldala motoros szempontból talán érdekesebb, mint az olasz. Mauthen városkába vezeti be a vándort.
Az innen még visszalevő kb. 50 km már a tavalyi túránk ezen szakaszának remake-je. Mivel anno nagyon tetszett a Gail-völgy, így ezt választottam a Dráva völgyében levő sima egyszerű (és egyenes) főút helyett.
Egy kis vízi malom mellett álltunk meg pihentetni a lovakat, és a nyereg elérése előtt akadt még egy kis látnivaló:
A nyereg, a Kartitscher Sattel, 1530 m magasan van.
A bázis eléréséhez innen már csak le kellett gurulnunk a Dráva völgyébe.
Heinfels vára. Ott alatta, balra volt a bázis. Közvetlenül a vár alatt. Nagyon jó az a kis vendégház.
Tempósan gurulunk le a völgybe, és 251 km után érkezünk vissza a bázisra. Gyors vacsi, fényképező gép memóriájának mentése, akksitöltés és alvás. Muszáj pihennünk – és az öreg MZ-nek is, mert holnap nagy nap jön – irány a legendás Grossglockner…