Ahogy legutóbb ígértem, az első ezer kilométeren máris a környék legjobb szerpentinjeit céloztuk meg, hogy kiderüljön: miben is tud többet a RoadSmart 3, mint elődei?
Az élet nagy mókamester, és ezúttal is megviccelt bennünket. Úgy terveztük, hogy június első napjaiban már a Tátrában próbálgatjuk a Dunlopot és persze a motorokat, azonban Holle anyó és Tél tábornok úgy döntött: idén inkább a téli sportok szerelmeseinek kedvez. De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis még adósak vagyunk az első ezres tapasztalataival, melyeket ezúttal is Alsó-Ausztria legjobb aszfaltcsíkjain gyűjtöttünk be.
Ha most hazaviszel, örökre megbízom benned!
Nyárelő ide vagy oda, május végén három réteg ruha feszült rajtunk, amikor nyugat felé fordítottuk a gépek kormányait. Alig tízfokos hőmérséklet és olyan szakadó eső kapott el bennünket, hogy a hétvégi sofőrök már rendre feladták, az autópálya melletti pihenőkben és benzinkutakon várták, hogy csendesedjen az égi áldás. Mi, ha már így alakult, csak azért is haladtunk tovább – legalább a forgalommal nem kellett bajlódnunk a szinte kihalttá vált M1-esen.
Tanulságos etap volt, de erre csak leszállás után derült fény a Bécs utáni kisvendéglőben, ahol rögtönzött ebédünket fogyasztottuk. Alighogy leültünk, már záporoztak is felém a kérdések:
– Egyszer sem éreztél bizonytalanságot az esőben, ugye? – faggattak.
– Nem, semmit, jól viselkedett a ZZR a Dunlopon. Miért?
– Csak mert öröm volt nézni – vágták rá – hogy a legnagyobb felhőszakadásban is egy tök fekete, szinte száraz csík volt a nyomodban a pályán, úgy pumpálta ki 120-nál a RoadSmart a vizet!
Ilyen kihívások után már azt hittem, nem jöhet “nagyobb falat”, de a sors ezúttal is túlszárnyalta minden fantáziámat: a hegyek közé érve a nagyjából ezer méteres hágót éppen előző nap kezdték felújítani, ezért a néhol vizes, és továbbra is hideg aszfalton apró sóder és murva keveréke fogadott. Nem ez a nap lesz, amikor a kanyartulajdonságokat teszteljük – mormoltam a sisakban, arra gondolva, hogy ennél már csak jobb lehet…
Nem tudod zavarba hozni
Így is történt, másnap csak néhány felhő takarta a napot, így sokkal jobb hangulatban vágtunk neki a 260 kilométeresre saccolt távnak. Újra bebizonyosodott, hogy a kitűnő utak és az elképesztő élmények miatt is megéri Ausztriába látogatni: ezúttal a patak mellett kanyargó, alig egysávos ösvényen futottunk meglepetésbe, mégpedig egy blokád formájában.
Szóba elegyedtem az önkényes útlezáróval, és kiderült, hogy ez egy helyi szokás, a frissen házasuló fiatalok gyűjtenek így hozományt. Némi apróért cserébe egy kis helyi snapsszal megvendégelik az arra járókat, áldomást isznak a lagzira az arra járó ismeretlenekkel. – Szerintem a snapszot kihagyom – mondtam, ez már csak elvi kérdés motorozás közben, de közben már dobtam is le a kesztyűt, hogy előtúrjak pár eurót a zsebemből.
Akadt ott minden: centek, forintok, maradék zlotyk a korábbi Tátra-kerülésből – a büszke vőlegény fülig érő mosollyal köszönte meg, hogy korábban talán még nem is látott érmékkel gazdagítottuk a hozományt.
Az élménytől feltöltődve folytattuk az utat, végre igazi szerpentineken, ahol – túlzás nélkül – parádésan helytálltak az új papucsok. Amint bemelegszenek, márpedig erre a 10-12 fokos hőmérséklet mellett se kellett sokat várnom, atombiztosan tartják a nem éppen könnyű motort, kanyarban hirtelen gázadásra is csak egy kis bizonytalanság jelentkezik, de néhány centivel nagyobb íven ugyanúgy fut tovább a gép, túlzott felegyenesedési hajlamnak nyoma sincs.
Bár első ránézésre meglehetősen laposnak, úgymond “túrásnak” tűnik a profil, a szűk S-kanyarokban sem viselkedik kelletlenül a Kawa, sőt megkockáztatom: a tavaly használt, kimondottan sportos kialakítású Pilot Power 3 után sem feltűnő, hogy nagyobb erő kellene a gép hirtelen átdobásához. Mindemellett szót érdemel, hogy a nap végére azért csak volt részünk némi esőben, és bár a csapat – érthető módon – visszavett a tempóból, a bátrabban vállalt kanyarokban sem jelentkezett bizonytalanság. Miként előző nap az autópályán, úgy most is remekül “takarította” az utat a RoadSmart, így stressz nélkül, az eső ellenére is kiadós és élvezetes kör végén tértünk vissza a szállásra.
Minden jó, ha a vége hó?
Hazafelé, csak hogy tényleg el ne unjam magam, a kezdeti, derengő napsütést komor felhők váltották, és mire felvágtattam – a mögöttem sorjázó 6-8 társammal együtt – a Kalte Kuchl motorosvendéglőhöz, már nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal sem ússzuk meg égzengés nélkül. Be is álltam a parkolóba, s mire megkérdeztem volna, hogy ki szeretne esőruhát húzni, okafogyottá is vált a dolog: a környező, kétezres hegycsúcsokon átbukó felhőből özönvízszerű eső, majd havas eső zúdult ránk.
Egy kávéval később már ismét részben napos időben suhantunk tovább, majd a príma lékai szerpentint is meghódítva léptünk Magyarországra, és talán magunk sem hittük, de ragyogó napsütéssel kísérve száguldottunk hazáig. Tartalmas kör volt, és a zord időjárás ellenére kissé túl is teljesítettük a célt – 1033 kilométerrel zártuk a kicsit havas, kicsit esős, de azért élménydús kört.
Megbizonyosodtam róla, hogy jöhet bármilyen időjárás, a gumin nem múlik majd, hogy rávállaljak-e egy hágóra. Fékezés és gyorsítás közben is zokszó nélkül, rezzenéstelenül tűrte a kihívásokat, és úgy gondolom, ez még sokáig így lesz, mert az R17.hu-tól érkezett papucson több mint egy ezres után is 5,84 millimétert mutat a tolómérő. Jó lesz ez, de most már jó lenne megizzasztani egy kicsit a gumikat, no meg magamat is, hogy kiderítsem: miként vizsgáznak a hidegtűrő Dunlopok a legforróbb kánikulában…