A hosszas és alapos tervezgetés után július 23-án már 4:30-kor úton voltam. Nem volt kedvem hatvan kilométer miatt pályadíjat fizetni, ezért a 70-esen indultam el – várt az egész Európán átívelő kaland.
Az volt a rendkívül ravasz tervem, hogy egy rövid szentgotthárdi megállót követően megcélzom a Garda-tavat a Dolomitokon keresztül, és addig megyek, ameddig bírok vagy oda nem érek. Elég hisztérikus időjárás volt heves záporokkal, de mire Körmend határára értem, kitisztult az idő, és szépen sütött a nap. Megtankoltam, vásároltam osztrák matricát, és lehámoztam magamról az esőruhát. Gyorsan Szentgotthárdra értem, és egy rövid temetőlátogatás után már suhantam is át a határon. Engem nem ellenőriztek érthető okokból, így 11 óra körül már Graz alatt jártam, és gyorsan fogytak a kilométerek a kellemes időben. Villach-ot elhagyva az olasz határ előtt letértem jobbra a 111-es útra, Hermagor felé. Nagyon szeretem ezt a vadregényes utat. Bájos kis falvakon át, hajtűkanyarokkal tűzdelt, keskeny aszfaltcsík szalad a fenyvesek között majdnem a határig. Az olasz határt átlépve ismét borongósra fordult az időjárás. Néha rákezdte az eső, néha elállt, de többnyire inkább csak szitált, ami egy szemüvegesnek elég vacak. Alig láttam a feliratokat és a GPS-t, hogy hol is szeretnék majd balra fordulni.
Helló, Olaszország!
Volt már vagy délután öt is, mire az újabb irányváltó kereszteződéshez értem, és innen már dél felé haladva vetettem magam a Dolomitok csúcsai közé. Több úton is el lehet érni, és mindegyik gyönyörű, ezért bármelyiket választjátok, nem fogtok csalódni. Sokszor jártam már erre motorral és kocsival is, ezért tényleg csak a „ha már itt vagyok, nem megyek el mellette” szemlélettel keresztülnyargaltam néhány 2000 méter körüli hágón, és haladtam is tovább, mert bár szelíden, de kezdett esteledni.
Végül is Bolzano és Trento között találtam egy alkalmas táborhelyet a hegyoldalban. Sorompóval lezárt erdészeti út volt, de elfértem mellette. Haladtam rajta pár száz métert, és az első kiszélesedésnél le is táboroztam. Az első nap 741 kilométert tettem meg, és mivel már sötétedett, nem lett volna értelme tovább menni. Az első adatmentés következett. Elővettem a tabletet, és csatlakoztattam a jó kis SJ 4000-es kamerát. A teljes napi felvételt átküldtem a tabletre, majd töröltem a kamera memóriakártyáját. Ezek után az egy terrás külső merevlemezre másoltam a gépről, majd a gép memóriájából is töröltem. Ezt később minden este megismételtem.
Másnap reggel az első pakolás következett, ami két óráig tartott. A menetrend a következő volt: kávéfőzés, aztán „fürdőszoba”, majd reggelizés. Ezután került sor a ruhák, kütyük elcsomagolására, a hálózsák-matrac feltekerésére és a sátorbontásra. A napok múlásával ez az idő egyre rövidebb lett, és egy hét után már automatikusan, rutinszerűen csináltam. Még így is sikerült 8:30 körül elindulni.
Irány a Garda-tó!
Az SP38-as út elég ismert a motorosok körében, és engem is érdekelt, ezért hajlandó voltam egy pár száz kilométeres kitérőt tenni, mielőtt a Passo Stelviót megmásztam volna. Tényleg szép kis út izgalmas, kivilágítatlan alagutakkal, sziklafalon futó párkányokkal, hajtűkanyarokkal, de ahhoz rövidke, hogy csak ezt jelöljük ki célul. Aki erre jár, semmiképpen se hagyja ki!
A forgalom elég élénk volt a Garda tó északi-nyugati csücskében, de hála istennek nem dugult be. Meran felé vettem az irányt, ami momentán északra volt tőlem, majd amikor elértem egy éles balkanyarral a Stelvio felé fordultam. Délután kettőkor értem a lábához, és szerettem volna tankolni. A helyzet az volt, hogy vasárnap lévén minden kutat zárva találtam. Lehetett automatán tankolni, de nálam csak 100 eurós volt, azt pedig nem fogadott el egyik sem, és nem is adott volna vissza, na és a bankkártyám sem volt elég jó nekik. Kizárólag az adott kút által kibocsájtott kártyával lehetett volna boldogulni, szóval nem tankoltam. Jó néhányszor jártam már itt is, és mivel egyre nehezebben viselem a tömeget, ezért ezt a programot igyekeztem hamar lezavarni. A csúcson egy kedves, szlovén csapat egyik tagja készített rólam pár „kötelező” képet.
A Stelvio dél-nyugati oldalán ereszkedtem le, meg-meg állva néhány fénykép erejéig. Nekem ez az oldala egyébként is jobban tetszik a hágónak. Van még egy harmadik út is innen, az Svájcba vezet, és talán kevésbé zord.
Legurultam Bormio-ba. Találtam egy kutat, ahol volt személyzet, és tudtam kártyával is fizetni. Megnyugtató volt, hogy ismét tele a tank. Következett a Passo Gavia, ami 2600 méter körüli hágó, de alig látogatják. 2006-ban véletlenül találtam rá, és azóta, ha tehetem, mindig felmegyek. Az északi oldala szigorúbb, ridegebb. A tetején van egy fogadó, és több tengerszem is.
Az út egy platón halad keresztül 2600 méter magasan, majd egy hirtelen kanyarral több száz métert zuhan a déli oldalon. Építettek itt egy alagutat, mert az eredeti út ezen szakasza életveszélyes volt. A régi utat lezárták a forgalom elől, de engem ez még inkább inspirált.
Úttalan utakon
A terveimben évek óta szerepelt, hogy ezen a rövid de valóban veszélyes szakaszon végig fogok motorozni, kikerülve az alagutat. A lezárt út egyik oldala függőleges sziklafal, a másik oldala meg egy pár száz méter mély szakadék. Maga az út kb. 2.5 méter széles, köves, kavicsos, tenyérnyi paladarabokkal. Régen lehetett valami korlát de a néhány megmaradt lécen kívül, amiket itt-ott piros madzaggal pótoltak, nem védett volna meg semmi a zuhanástól, ha hibázok. Itt vált igazán bosszantóvá az át nem gondolt csomagolásom, ugyanis a hátsó doboz súlya csaknem 15 kg volt, magasan a motor végén. Emiatt az eleje instabillá vált, ami ezen a terepen nem volt épp megnyugtató. Később át is rendeztem a cuccokat.
Na azért csak sikerült magam mögött hagyni ezt a csodálatos, elhagyott utat, és az alagút alsó bejáratánál visszatértem az aszfaltútra. A hegy déli oldalát csak néhány éve építették ki, és olyan szűk az út, hogy két autó nem fér el egymás mellett, és lehúzódni sincs igazán hely csak kb. 500 méterenként szélesedik ki annyira, hogy kitudják kerülni egymást. Engem ez most nem zavart, egy több száz méter mély, észak-déli tájolású völgy oldalában ereszkedtem tovább, ahonnan beláttam az egész völgyet hosszában, és a szemközti hegyoldalt.
Talán már fél nyolc is lehetett, mire leértem Ponte di Legnóba. Jobbra fordultam a főúton, és Sondrio felé vettem az irányt. Itt egy darabig a hegygerincen, az erdőben halad az út, de egyszer csak úgy ér véget a gerinc, mintha késsel vágták volna le róla a hiányzó részt. Hatalmasat zuhan az ösvény, hogy aztán egy széles, lapos völgyben nyílegyenesen fusson tovább keresztül Sondrión, egészen a Comoi-tó északi csücskéig:
Úgy volt, hogy Gravedona mellett lesz szállásom, de ismét az élet volt a legjobb rendező: este kilenc körül derült ki, hogy mégis táborhelyet kellett keresnem. A Dongo nevű falucska hegyoldalát céloztam meg. A stratégia ilyenkor az, hogy addig megyek, amíg ki nem érek a házak közül, azután csak találok valami nyugis helyet. 15 perc múlva már egy csendes kis völgyben találtam magam, aminek az alján egy bővizű patak csörgedezett vidáman a sziklák között. Rozoga híd vezetett át felette a túlpartra. Átgurultam rajta, és a felfelé haladtam tovább a meder mellett. Mikor már úgy éreztem, hogy jó messze kerültem mindentől, megálltam. Félhomály volt, s a köves talajon alig találtam egy sátornyi sima helyet. Táborverés után sokáig ébren maradtam, ittam egy kis bort, és átgondoltam a következő napot.
Egy új nap hajnalán
Másnap reggel nyolc körül keltem. Eléggé kikészített az előző etap, hisz’ túl sok programot zsúfoltam egy relatíve hosszú napi szakaszba, emiatt nagyon nehezen szedtem össze magam. A patakot, ami mellett aludtam, a sátorral egyvonalban felduzzasztották egy kicsit. Mázlistának éreztem magam, mert olyan jót úsztam, fürödtem, pancsoltam benne, mint egy kisgyerek. Már-már azon gondolkodtam, hogy maradok még egy napot, ami percről-percre jobb ötletnek tűnt, mivel itt eleve több időt készültem eltölteni. Moto Guzzi gyárlátogatás és egyéb program is szerepelt az eredeti tervben, ellenben így nyernék két napot.
Majdnem maradtam még egy napot, annyira jó táborhely volt
– Jól jöhet az még később – gondoltam, és 11 óra körül útra keltem. Luca haverom benzinkutat üzemeltet a faluban, én meg benéztem hozzá menetközben, de annyira sok munkája volt, hogy már a nézésébe is elfáradtam. Vártam egy kicsit, hátha apad a forgalom, de egy idő után feladtam – pár mondatot tudtunk csak beszélni. Elköszöntem tőle, és a Comoi-tó észak-nyugati oldalán suhanva délnek vettem az irányt.
Menaggio-nál letértem jobbra, hogy a Luganoi-tavat megkerülve, Svájcon átvágva haladjak tovább Torino felé. Elég unalmas nap volt. Milánót szándékosan elkerültem, ugyanis pár évvel ezelőtt jártam már ott, és most nem hiányzott az a forgalom. Jól is tettem, mert miután kisebb települések tömkelegén átverekedtem magam, jött az igazi, talján, városi forgalom. Torinót nem tudtam elkerülni, és beletenyereltem a délutáni csúcsba. Soha sem jártam még itt, ezért veszettül figyeltem a forgalmat, a GPS-t, és azt, hogy melyik sávba kell sorolnom. Csak nagyon komoly városi rutinnal rendelkezők csinálják utánam ezt a mutatványt, mert iszonyatos koncentrálást, és villámgyors helyzetfelismerést igényel. Még én is a pokolba kívántam az egészet a több mint 25 éves futár rutinommal – gondolhatjátok, mi vár ott egy kezdőre… Azon gondolkodtam, hogy ezt a forgalmat vajon hogyan éli túl az, aki nem egy agresszív állat, és az aki nem képes felvenni a tempót? Miután átjutottam, a francia határt céloztam meg Susa városán keresztül, s eközben – Susa és Oulx között – találtam egy jó kis kempinget. Valódi motoros paradicsom, a neve Gran Bosco. Csak ajánlani tudom, jól éreztem magm, és itt megismerkedtem több német és holland motorossal, akikkel kellemes társaságban telt a következő két este…
Gyerünk dél felé!
A negyedik nap kényelmesen, kávéval és zuhanyozással indult. Pakolni nem kellett, elvégre itt két éjszakát terveztem, élveztem is az édes semmittevést. Régóta nézegetem az interneten azokat a filmeket, amik izgalmas, szép helyeken készülnek. Nos, ezen a környéken annyi ilyet forgattak, és olyan sok helyszínen, hogy mindenképpen vissza fogok térni, és nem csak két éjszakára. Tekintve, hogy a kemping a látnivalók közepén helyezkedik el, ezért csillagtúrákat lehet tenni, naponta új helyeket felfedezve. A motorozást nem tiltják a hegyekben, így legálisan lehet berregni olyan tájakon is, amikről a magamfajta magyar motoros csak álmodozni szokott. Már itthon kinéztem két izgalmasnak ígérkező célpontot: a Jafferau alagutat és a Col u Sommeiller-t. Mivel a vizuális memóriám kiváló, ezért a Google Earth utcaképeivel a fejemben nem okozott problémát a különböző elágazások azonnali megtalálása.
A kapun kigördülve jobbra fordultam kelet felé, hogy néhány kilométert megtéve majd balra térjek le egy alig észrevehető kis útra. Az előző este még tök üres aszfaltcsík most tele volt. Tele, de olyannyira, hogy kamionok, lakóautók, személyautók álltak kilométereken keresztül. Eszembe jutott, hogy tegnap átjöttem egy félpályás lezáráson, aminél lámpa irányította a forgalmat. Ez hasznos infó volt, mert tudtam, hogy a szembejövő konvoj után egy darabig nem fog érkezni senki, tehát kockázat nélkül előzhetem a sorban állókat. Elég gyorsan elértem a letérőig, sőt majdnem tovább is mentem, annyira belejöttem az előzésbe. Húsz másodperc múlva már senki sem volt a közelemben. Meredeken kanyargott felfelé az aszfalt egy kilométert, majd egy kavicsos tisztáson elfogyott. Innen több kisebb út indult, ezért megálltam, és becsuktam a szemem. Emlékeztem erre a képre az internetről. Gondolatban átváltottam térképnézetre, hogy eszembe jusson, melyik úton is kell továbbmennem.
Az emberi agy óriási dolgokra képes. Magam előtt láttam a hegy térképét az összes kis utacskával, de még az is előjött, hogyan kell majd az első szakasz után folytatnom a napot, gyorsan nekivágtam hát. Eleinte egész jó volt az út, ami a hegy oldalán, annak bordázatát követve kanyargott egyre magasabbra. Minden gyűrődési völgyben patak folyt, többnyire vízesés formájában. Akadt, ahol hídon lehetett átkelni, és volt ahol a sekély vízbe kellett hajtani.
Egyre kavicsosabbá, és meredekebbé vált a terep, így a motor már csak első fokozatban volt képes megbirkózni az emelkedővel, de a kövek miatt nem is tudtam volna sokkal gyorsabban haladni egyébként sem. A völgy mélyén a kemping már legalább ezer méterrel volt alattam. Egy rövidke alagút következett, inkább csak egy sziklakapu. Tudtam, hogy innen már nincs messze a Jafferau alagút, amit egyébként 1925-ben kezdtek el építeni katonai célokra. A négy évvel később befejezett, akkor még világítással kiegészített út az erődök közötti csapatmozgásokat segítette. A keskenysége miatt egyszerre csak egy irányba lehetett közlekedni rajta, de a közepénél kialakítottak egy szélesebb kiállót a 876 méter hosszú alagútban. Oda is értem pár perc múlva, amikor megláttam, hogy a hatóságok életveszélyessé nyilvánították a helyet, és eltorlaszolták a bejáratokat az autók elől. Elég sok földet toltak a bejáratok elé mintegy 2.5 méter magasságban, és jókora sziklákkal erősítették meg. Tábla figyelmeztet három nyelven a veszélyre, a katonai területre és a behajtási tilalomra, de mivel én csak magyarul értek tökéletesen… Ugye kitaláltátok, hogy mi következett?
A Jafferau alagút. A leírások szerint U-alakú, de én Omegának éreztem
A sziklákat a torlaszon úgy helyezték el, hogy irányváltás nélkül nem bírtam a csacsival keresztülhajtani rajta. Egy endúróval talán bátrabb lettem volna, a kis YBR-el azonban nem kockáztattam, hogy dobok egy hátast. Vissza is csúsztam, neki egy sziklának. Ismét gázt adtam, de esélytelen volt, hogy önerejéből átvigyen a földhányáson. Lekászálódtam, és szégyen vagy nem, de áttoltam a biciklit. Hát bent vagyok, de most hogyan tovább? A járat egy rövid, egyenes szakasz után jobbra fordult, én meg egy pillanat alatt teljes sötétségben találtam magma bent a hegy gyomrában. Az addig kalandosnak titulált helyzet kezdett kissé aggasztóvá válni, de ha már itt vagyok, nem hátrálok meg – gondoltam…
Hogy miként sikerült kivergődni a lezárt, sötét alagútból, és hogy milyen élmények vártak még rám a hegyekben, arról a túraleírás következő részében mesélek. Tartsatok velem akkor is!
A sorozat korábbi részei elérhetők: Kis motor, nagy kaland – Yamaha YBR125-tel Európa legszebb útjain
A túra itinerje: Rbiker.com térképmelléklet