Talán emlékeztek még: az előző részben Santiagóban jártunk – innen indulunk most tovább…
A túra részletes itinerje elérhető: Kismotor, nagy kaland az RBiker.com-on
A városból kifelé megálltam vásárolni némi élelmiszert, azután a legközelebbi öblöt céloztam meg. Ez egy olyan, számomra félreeső szeglete Európának, ami mindig is elérhetetlennek tűnt. Itt ugyanis nincs sem nagyváros, sem égig érő hegyek, de még világhírű strand sem.
Csak azért nem indul el az ember, hogy ez legyen a végcél, ráadásul ezer kilométerekre van mindentől, tehát még akkor sem tesz ekkora kitérőt, ha mondjuk a Pireneusi–félsziget egy másik pontjára igyekszik. Kivételt képeznek a zarándokok, akiknek Santiago a célállomása, és néha Párizsból indulva gyalogolnak el idáig. Komoly túra, le a kalappal előttük…
Íme, az útvonal: Santiagótól Lisszabonig
Tovább a forróságban
Kora délután volt, és nagyon meleg. Rianxo a falu neve, ahová a kitérőt tettem. A parton találtam egy üres mólót, s úgy látszott, hogy errefelé kevésbé korlátozzák az embereket, mert simán kimotorozhattam a végére, és senki nem rohant oda, hogy ez tilos, vagy magánterület. Leállítottam a gépet, és leültem az öböl bejáratával szemben a beton szélére. Maradtam volna akár egy órát is szívesen, de olyan borzasztó hőség volt a napon, hogy nem bírtam pár percnél tovább.
Megfordítottam a csacsit, és most már valóban Portugália volt a célom. Ahogy igyekeztem vissza a határ felé vezető útra, többször megálltam inni, és először az út során megittam az összes vizet, ami nálam volt. Muszáj volt megszakítanom az utat, hogy egy benzinkúton megtöltsem a palackjaimat, de nem értette a kutas, mit is akarok. Mindenképp el akart adni nekem ásványvizet.
A palackozott ásványvíznél drágább és környezetszennyezőbb dolgot keveset ismerek, ezért ha van más lehetőség, akkor nem vásárolok ilyet. Megkérdeztem, hogy iható-e a csapvíz? Nézett rám a kutas, mint aki nem látott még fehér embert, de végül megmutatta az épület mögötti csapot. Megkóstoltam, és jó íze volt.
Megtöltöttem a két flaskát, és bedugtam a fejem a víz alá, majd levettem a pólóm, és azt is beáztattam. A fickó nem fogadott el pénzt a frissítőért, így három liter vízzel, és még eggyel a pólómban, most már valóban megállás nélkül értem a Portugál határhoz. Majdnem elhúztam a tábla mellett, mert az autópályán nem szabad megállni, pláne nem fényképezgetés céljából, de szerencsém volt. A külső sávot – a két száz méterrel későbbi ellenőrzés miatt – kibójázták, ezért kényelmesen, veszélytelenül tudtam parkolni a Portugália tábla előtt. A produkciómat figyelemmel kísérte a két rendőr is, akik a határellenőrzést végezték (ha az árnyékban ácsorgást annak lehet nevezni), de csak unottan nézték, ahogy azután elgurultam előttük. A két ország közötti különbség szemmel látható: Spanyolországban az épületek elég szedett-vedettek, mondhatnám, hogy rendetlenek, elhanyagoltak.
Portugáliában viszont a legtöbb ház hófehér, piros tetővel, igazán kellemes látványt nyújtanak. Sajnos azt kell mondjam, hogy az eldobált szemét mennyisége nem sokkal kevesebb, úgy fest, a szemetelés itt is népszokás. Erre a napra kitűzött célom a határ átlépésével már teljesült, ezért már csak motorozgattam a nap hátralevő részében mindenféle elvárások nélkül. Viana do Castelo után elkezdtem kempinget keresni, és kicsit délebbre találtam is egyet. Sajnos vagy inkább szerencsére szigorúan védett ez az óceáni partszakasz, ezért a kemping sem épülhetett közvetlenül a víz mellé. A partot egy hosszú, fából készült, mólószerű járdán lehet megközelíteni, amilyet már máshol is láttam ezelőtt. Bedugtam a kezem a vízbe, és ezzel részemről le is volt tudva az óceánban fürdőzés.
Leültem, és csak bámultam a nagy vizet, és a napot, ahogy kezd elmerülni benne. Visszamentem a kempingbe, ahol időközben előkerült a recepciós srác. Meglátta az Andorra matricát a doboz hátulján, és rögtön meg is kérdezte, hogy mikor jártam ott? Kicsit beszélgettünk, és végül csak kibökte, hogy ő Andorrában született, de szerelmes lett egy lányba, és inkább otthagyta érte a jólétet, és Portugáliába költözött. Ki akartam fizetni a szállást, mire csak legyintett, hogy majd reggel. Jó éjszakát kívántam, és visszamentem a sátorhelyhez. Nem is tűnt fel, de ezen a napon is motoroztam 430 kilométert, úgyhogy a sátorállítás után gyorsan elaludtam.
Egy vadonatúj nap reggelén
Reggel hét körül ébredtem. Kényelmesen, kicsit sem kapkodva készülődtem, de olyan gyorsan kezdett forrósodni a levegő, hogy végül mégsem akartam nagyon elhúzni az indulást. Nem tudom hány óra volt, mikor elkészültem, de a recepció még zárva volt, és a vendégeken kívül nem láttam senkit a kempingben. Ácsorogtam egy kicsit, toporogtam, hogy mi legyen, hisz’ nem fizettem a szállásért, ráadásul példás rend, és tisztaság jellemezte az egész kempinget, szóval jó lett volna megköszönni a vendéglátást is. Na de hiába vártam, a recepció zárva maradt, én meg az estémet már Lisszabonban terveztem tölteni, ami 500 kilométerre volt még. Előző este a srácnak megadtam az elérhetőségeimet, ezért nem éreztem, hogy sunyi módon lépek le, így útnak eredtem.
Később meg is találtuk egymást a Facebookon, és megtudtam, hogy összesen öt euróval maradtam adós, ami nevetséges összeg. Messze a legolcsóbb kemping volt mind közül…
Ez a nap volt a legmelegebb az egész út során. Bátran merem állítani, hogy elviselhetetlen kánikulában motoroztam, bizonyára negyven fok felett lehetett, mert hiába fogytak egész jól a kilométerek, Coimbrában, ahogy megláttam Mondego folyót, képtelen voltam ellenállni egy fürdésnek. Kóvályogtam csak a melegben. Megnéztem a GPS-en, hol lehet a partra jutni a leggyorsabban. Egy közpark van a folyó jobb partján, a várostól nyugatra, én meg gondolkodás nélkül behajtottam a sétaútra. Megérte, tudniillik ott olyan kellemes fürdőhelyet találtam, hogy az csuda! Egy órán át ki sem jöttem a vízből. Hátrahajtottam a fejem, hogy a víz a homlokomat is ellepje, és élveztem, hogy kezd a szó szoros értelmében lehűlni a fejem. Tudtam volna még maradni, de csak az út felénél jártam, így újra nyeregbe pattantam.
A következő megálló Batalha volt. Vizet kellett vennem, ezért betértem egy helyi kisboltba. A portugálok sem beszélnek idegen nyelveket, itt mégis sikerült pár szót váltanom a pénztárossal, aki elmondta, hogy általában az óceán miatt itt egész jó idő szokott lenni, és ez a 43-44 fok (!) már tényleg túlzás – ők sem bírják. Kora estére Lisszabonba értem. Engem azonnal lenyűgözött a látvány, a hangulat, az épületek, még a forgalom is. Volt címem a Lisszabon kempinghez, és még beszéltem is velük az út előtt, de a navigáció nem ismerte azt a címet, amit beírtam. Kidobott vagy négy hasonlót, de a számozás nem stimmelt.
Kedvesek, de nem barátkoznak
Megálltam egy hatalmas pálmafákkal teleültetett téren, és megkérdeztem egy srácot, aki épp motorokat zárt le a járdán. Mint kiderült, tőle motort, robogót lehet bérelni, és idegenvezetést is vállal, ha van rá igény. Nem csak hogy tudta hol a kemping, de előzékenyen még el is vezetett odáig. Tapasztalataim szerint nagyon segítőkészek a Portugálok, mégsem az a kimondott barátkozós népség. Nemigen érdeklődnek és nem is kíváncsiak az emberre.
A kempinget egy Portugál barátom, Tiago ajánlotta, akivel három évvel ezelőtt teszteltük az MT-09 Yamahát Horvátországban. Közel van a belvároshoz, és 20 eurót kérnek egy éjszakára, legalábbis ezt dumáltam le velük. Odaérve a recepción hosszú sor kígyózott, legalább 40 percet vártam mire sorra kerültem. Két éjszakát foglaltam, és miután megmutatta a térképen a hölgy, hogy melyik területen verhetek tanyát, a két napra összesen 28 eurót kért. Meglepődtem rajta, de örültem neki.
A kemping hatalmas területen fekszik, és egy hárommedencés, 30 méteres pálmákkal körülvett strand van a közepén. A terület nagy részét viszont az én kedvenc mediterrán növényem, a mandulafenyő borítja elég sűrűn, ezért a napfény nem tud a talajig jutni, így a sátrak sem melegszenek fel annyira. Este nyolc volt mire tábort vertem. Gondoltam úszom még egyet lefekvés előtt, de meglepetésemre a medencék 20 óra után zárva vannak. Sebaj! A főbejárat mellett akadt egy önkiszolgáló étterem, ahol elvileg WIFI is elérhető. Legurultam odáig, és kértem egy sört. Előkaptam a telefont, de szokás szerint a WIFi rendkívül gyengén muzsikált… Nyilván sokan is próbáltuk egyszerre használni, mégis az a benyomásom, hogy Nyugat-Európában valamiért luxusnak számít, ha van valahol használható internetkapcsolat. Ittam még egy sört, azután visszagurultam a sátorhoz aludni, s felkészülni a következő napra.