Egy hétfő reggel, amikor tatár bifsztek váltja a megszokott müzlit, és ahol a rendőrök nem miattad, hanem érted zárják le az utat. A Bridgestone T33 megmutatta, mit tud Dalmácia legjobb kanyarjaiban. Ez ráadásul nemcsak egy teszt volt, hanem olyan utazás, ami örök élmény marad.
Kipihenten akartam ébredni erre a napra, de hiába, mert már hajnal ötkor fent voltam. A gyomorideg dolgozott, az agyam zakatolt: Vajon milyen tempót diktálunk majd? Lesz-e valamilyen húzós helyzet? És persze az is ott motoszkált bennem, milyen motort sikerül majd választanom, hiszen olyat szerettem volna, amely erős, egyszersmind könnyed és kifejezetten jól irányítható a szűk és a tempós íveken.
Gyors zuhanyt követően teljes felszerelésben indultam reggelizni, majd mentem is le a hotel elé, ahol már sorakoztak a különböző gyártóktól kapott gépek. Körülbelül tizenöt motor állt katonás rendben, a többit pedig a csapat épp a garázsból hozta ki. Frissen mosva, csillogva vártak minket, mintha csak most gördültek volna le a gyártósorról. Még a guminyomást is ellenőrizték mindegyiken: hidegen a hátsót 2,5 barra állították. Ez elsőre meglepett, hiszen versenypályán üzemmelegen is hátul 1,8 bar körül megyek. Nyilván az utcai abroncs összetétele és profilja teljesen más, ezért is a magasabb nyomásérték, ami egyben intelem azoknak, akik szerint az ilyen szerpentinekre érve muszáj pályagumi-nyomással motorozni.
Először a Multistrada V4-re hajtottam, de amikor megláttam, hogy a cseh kolléga az MT-09-re voksolt, úgy döntöttem, én is inkább valamilyen naked felé mozdulok. Végül a mattfekete, aranyfelnis Honda CB1000R SP lett a társam a nap első szakaszára.
Éles bevetésen Bridgestone T33-mal
A csoportunkban csupán hárman voltunk újságíróként, valamint a felvezető- és a zárómotoros a sor végén, így összesen öten vágtunk neki a tesztkörnek. Délelőtt a festői D8-as utat fedeztük fel, ahol az első fotó- és videóhelyszín is várt ránk.
Ahogy közeledtünk a szerpentines szakaszhoz, egyre többször kaptam oldalra a fejemet: a tenger olyan látványt nyújtott, amitől az embernek egyből lelassul a pulzusa. Mélykék víz, kristálytiszta égbolt, szinte érezni lehetett a sós párát a levegőben. Ekkor tudatosult bennem igazán, mennyire más ez a hétfő. Nem a rohanásról vagy a szürke munkanapokról szól, hanem a munka és a tiszta élvezet tökéletes egyensúlyáról.
A Bridgestone T33 a reggeli elindulást követően gyorsan bemelegedett, holott igencsak tavaszias időben indultunk útnak. Alig mentünk egy-két kilométert, a hűvös, kissé párás aszfalton is magabiztosan tapadt, amire nagy szükség is volt, mert néhány pillanattal később már a közeli szerpentinen radíroztuk le a majrécsík utolsó millimétereit. Nagyon tetszett, hogy minden egyes befordulásnál azt érzem: elég szinte csak rágondolni az ívre, és leheletnyi erő hatására már lapon is van a Hornet, amiben nagy szerepe van az új abroncsnak, elvégre típustól függetlenül, az összes kipróbált gépen ezt a magabiztosságot éreztem. Korántsem azt az agresszív, túrán már zavaró kanyarba beesés jellemző rá, mint a hegyesebb profilú sportabroncsokra, hanem egy szelídebb, már-már elegáns behúzás, ami mindig biztosítja a vezetőt arról, hogy az irányítás az ő kezében van, és uralja a helyzetet.
A Honda CB1000R Hornet SP-n a maga 157 lóerejéhez olyan kezelhetőség társult, amivel vegytiszta öröm volt a szerpentinezés. Az idén megjelent sornégyes kilencezres fordulatszámon leadott 107 Nm-es forgatónyomatékával sem akarta és tudta eltekerni a hátsó kereket, bármennyire is harciasan gyorsítottam ki. Nyilván ez vadonatúj abroncs volt, amivel tavaszias, hűvös időben motoroztunk, ám a tapadás maga volt a tökély, mégpedig az aszfalt minőségétől és tisztaságától függetlenül. Éppen ezért folyton kísértésbe vitt a könnyed irányíthatóság és a megingathatatlan tapadás, hogy egyre gyorsabban menjek a kanyarbejáraton, és még határozottabban adjam rá a gázt kigyorsításokon. A T33 kiváló visszajelzést ad arról, hogyan adagold a motor az erejét – pontos reakciókkal, ideges rángatózások és váratlan megingások nélkül – egyszóval magabiztosan tapad, forszírozott helyzetben sem éreztem bizonytalanságot. Utóbbi azért is fontos fegyvertény, mert a többkomponensű abroncsoknál nagy kanyarsebesség és futófelületi hőmérséklet miatt kialakulhat kézzel kitapintható él az egyes anyagkeverékek összeillesztésénél, de itt egyáltalán nem éreztem ilyen sem a visszafordítókban, sem a gyors íveken.
Egy ponton aztán megálltunk, ahol egy rendőrautó parkolt az út szélén. Először azt hittem, valami rosszat tettünk, de hamar rájöttem, hogy csak nekünk zárják le az útszakaszt. Rövid eligazítást követően a résztvevők egyenként vágtak neki az útnak: először a fotósautót követték, majd a kör végén ugyanazon a szakaszon a videós mögött gurultak. Bár számomra nem volt ismeretlen az operatőrautó mögötti motorozás, hiszen túl vagyok számtalan motor- és gumiteszten, most mégis egészen újszerű élményt nyújtott: nemcsak a megfelelő követési távolságra kellett figyelnem, hanem arra is, hogyan változott az autó mozgása a kanyarokban. Hol lassított, hol hirtelen gyorsított, amit – a tökéletes felvételért – muszáj volt a lehető legpontosabban lekövetnem.
Miután végeztünk, megérkezett a következő, legalább tízfős csoport. Ekkor esett le igazán, mennyire jól szervezett az esemény, mert gördülékenyebben, gyorsan ment minden. Következő úticélunk a D25-ös szerpentin volt, lenyűgöző panorámával. Ezúttal is volt lezárt útvonal, de itt felvezető kocsi helyett csak egyesével indítottak minket oda-vissza több körben.
Egyedül suhanni ezen a szakaszon olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő – teljesen eggyé váltam a géppel, amit nyomban igazolt, hogy a Hornet lábtartója rögtön szikrákat vetett a kanyarokban… Egyre jobb tempóban tettem az ívekre, majd jött a váratlan meglepetés: az egyik balos íven alaposan meglepett a videós, aki pont a záróvonalon várt, pont előttem, majd onnan sétált ki oldalra ahogy közeledtem. Reflexből nyitottam kissé az íven, de utólag visszanézve egyáltalán nem volt necces a szituáció, csak nem számítottam rá, hogy egy ember tűnik fel az aszfaltcsík kellős közepén:
Innen a Pag sziget felé vettük az irányt, ahol meglepetésebéd várt ránk a Boškinac Hotel Novaljában. A kompozás után olyan látvány tárult elénk, amit nehéz szavakba önteni – kopár hegyoldalak és sziklák, mintha hirtelen Marokkóba csöppentem volna.
Ebéd a tengerparton: kulináris élmény motorváltás előtt
Az előétel friss tatár bifsztek volt, pirítóssal. Ez volt életem első tatárja, de biztosan nem az utolsó – tökéletes fűszerezés, finom ízvilág, és a kenyér isteni volt, valószínűleg vajon pirítva készült. A főétel – a titokzatos meglepetés – végül marhapörkölt lett galuskával, sajttal a tetején.
Magyar létemre ezen jót mosolyogtam: mintha egy távoli országban Tokaji aszúval akarnának meglepni egy magyar borszakértőt. Persze, az ízek rendben voltak, a kivitelezés szintén, és amúgy meg egy vajas kiflinek is örültem volna, hiszen az egész nap a motorozásról és a jó társaságról szólt, nem gasztrotúrára jöttem – még ha esténként úgy is éreztem a gazdag felhozatalnak köszönhetően.
Ebéd után jött a kötelező motorcsere. A Ducati V4S Multistrada már foglalt volt, így a BMW F 900 R nyergébe ültem. A köves bekötőútról kiérve végre lehetett nagyobbat csavarni a markolaton, de néhány percen belül már el is vettem a tüzet: következett az újabb fotós-videós helyszín a D106-oson. A forgatókönyv ismét ugyanaz volt: a környék lezárva, egyesével három oda-vissza kör. Ismeretlen gép, ismeretlen kanyarok – fogalmam sem volt, merre járok, csak azt tudtam, hogy valahol már várnak a fotósok.
A BMW kiegyensúlyozottan viselkedett, barátságosan reagált, és nem volt annyira harapós, mint a Hornet, de megbízhatóan tette a dolgát. Különösen jól reagált a terhelésváltásokra, és élvezet volt vezetni, ami részben a kiegyensúlyozottan viselkedő motornak, a príma BMW-felfüggesztésnek és persze a gyors irányváltásokban híresen jó Bridgestone-nak köszönhető, mivel a T31 és a T32 is kimondottan erős volt ilyen téren.
A túra végén végigmotorozhattunk Pag szigetén. Előtte figyelmeztettek: lehetnek kígyók és teknősök az úton – előbbiből matrica lesz, ha átmész rajta, utóbbi viszont komolyabban is megdobhatja alattad a gépet. A nap végén visszaértünk a Petrčanéhez közeli Falkensteiner Hotelbe. Egy jól megérdemelt sör, gyors zuhany, tengerparti terasz, sztorizgatás, iszogatás, vacsora és remek hangulat – a vendéglátók ezúttal is kitettek magukért.
Ekkor kezdett el lassan ülepedni bennem az élmény, és jött a felismerés, hogy hamarosan véget ér ez a felejthetetlen kaland. Másnap már a reptérhez közeli szállásra motoroztunk, zömében autópályán, vagyis ez volt a legkevésbé élvezetes rész, de nagy dicséret a szervezőknek, hogy ezzel is hozzájárultak: a lehető legtöbbet üljünk nyeregben és minél több tapasztalatot szerezzünk az itt töltött idő alatt.
A Multistrada V4S aznap reggel szabad volt, és naná, hogy kihasználtam az alkalmat – nyomban lecsaptam rá. Az a V4-es hang örökre ott marad a fülemben… Ahogy beértem a szállásra, lepörgött előttem az elmúlt öt év, amíg az ilyen napokra készültem, ezért dolgoztam: nézem a reakciókat a feltöltött képekre, videókra, és alatta ott sorakoznak a viccesen vagy komolyan irigykedők kommentjei, de őszintén: most kicsit sem érdekelnek.
Gyönyörű helyeken jártam, fantasztikus embereket ismertem meg, és az ilyen utakon tökéletesen teljesítő Bridgestone T33-mal motoroztam. Mivel csak néhány száz kilométer fért bele az itt töltött napokba, az nem derült – és nem is derülhetett – ki, hogy valóban másfélszer tartósabb-e az újdonság T31 és T32 nevű elődöknél. Erre minden bizonnyal a későbbi tartóstesztek adják meg a választ, de az első próba alapján bátran állíthatom: a T33 megőrizte elődei remek kanyartulajdonságait, és ha tartósság terén valóban nagyot lépett előre, akkor erős kihívója lehet napjaink legjobb túrasportgumijainak.