Történetünk a 2010-es évek végén zajlik, amikor még az őrült és néha már teljesen indokolatlan árrobbanás nem tette tönkre a veterán segédmotorok piacát. Így lettem – néhány évre – egy Schwalbe gazdája…
Éppen egy krovakészletért igyekeztem a vidéki szerszámboltba, szerencsére pont a céges furgonnal, amikor megláttam egy kék Schwalbét az út mellett, az egyik kapuban, az ülésén nagy kartondobozzal. A girbegurba Eladó-feliratot elsőre figyelmen kívül hagytam, majd csak nem hagyott nyugodni a dolog. Visszatolattam, becsöngettem, nem túl bőbeszédű, de kedves, idős tulajdonos nyitott ajtót.
Mikor kimondta a 65 000 forintos árat, egyből két dolog ugrott be:
– Nálam csak 55-60 ezer forint van kp-ban.
– Akárhogy is lesz, ha el tudom indítani, akkor elviszem ezt a Schwalbét – úgysem volt még ilyen motorom.
Már-már szemtelenül egyszerűen, második rúgásra beröffent a Honecker-technika, közben jellegzetes hanggal tudatta, hogy kevés benzint, pontosabban túl sok levegőt kap. Kinyitottam a tárcát, 59 780 forint volt benne. Az öreg egykedvűen rábólintott, én pedig – bár nem terveztem – egy ötvenéves Schwalbéval tértem haza.
A Schwalbe története: hogyan vettem és miért adtam el a veterán szépséget?
Néhány hét alatt szépen belőttük az alapjáratot, kicseréltük a legfontosabb alkatrészeket, majd jött a próbaút, és egy még hosszabb hibalista. Elkeserítő kábelezés, túlmelegedő és ettől leálló motor, ami egyfajta megoldás arra, hogy katasztrófálisak a fékek, szóval életet menthet, ha pont a jó pillanatban mondja fel a szolgálatot…
Végül ezeket is orvosoltam, amiben nagy segítség volt a Futár Motorosbolt felkészült csapata, de így a Schwalbéra ráköltöttem az árát, nagyjából 120 000 forintnál jártam. Itt döntöttem el, hogy milyen vicces ingázómotor lesz ebből: csak napi kétszer 12 kilométer a távom, igazi élmény lesz a meló végén a fél évszázados géppel hazapöfögni. Nos, ez az elhatározás az első napon dőlt dugába… A budai emelkedőkön úgy száguldott felfelé az öreg technika, mint egy reumával küzdő, féllábú lajhár. Egyes, nyélgáz, és közben az SUV-s anyukák hangosan szuszogva, rosszallóan nézve szorítottak le, hogy nem tudnak a 30-as övezetben 70-nel menni. Szinte láttam a tekintetükön a dühöt: Miért tartasz fel? Így elkésnek a gyerekek az angol-latin jobb agyféltekés jazzbalettről – skandallum!
Vagyis hiába értem el sík úton az egészen élhető, 55-60-as végsebességet, a napi ingázás legfeljebb Mátészalkán lett volna élmény, ahol – a régi idézet szerint – először Mezőkövesdnél lejt az út, és ott is felfelé… Eldöntöttem: visszaállítom gyárira, lesz egy gyönyörű gépem, amit minden ünnepnapon boldogan veszek elő. Jöttek az árak, élen a százeurós csavarkészlettel, díszítőelemekkel, míg az új vezetékelésre és főleg a fényezésre pofátlanul magas árajánlatok érkeztek, így hiába lettek egyre drágábbak a Fecskék (a Schwalbe németül fecskét jelent), jóval többe került volna a munka, mint a vas értéke.
Vettem egy nagy levegőt, beláttam, hogy nem fogok Schwalbéval ingázni, mert ezért kár lenne Mátészalkára költöznöm – mennie kellett az öreg vasnak. Feltettem 800 euróra, 320 000 forint, majd néztem, ahogy hetekig meg sem csörrent a telefon. Le is vettem a hirdetést, majd a következő hónapokban, amikor már lassan egy vidéki kocsma árát kérték az ilyen gépekért, ismét feltettem. A többség ekkor megpróbálna az árral játszani, hátha egy olcsó, de használható gép majd kitűnik a tömegből. Jómagam fordítva gondolkodtam:
ha nem elég jó a feltűnően koros, ritka extrákkal megspékelt, működő Schwalbe 800-ért, akkor majd a 950 euróra felkapják a fejüket…
Újabb heteken keresztül nulla kapás – vagy semmi mozdítás, ahogy a pecások mondanák –, majd egyik reggel jött a hívás:
– Éppen az M0-on haladunk az egyik német barátommal – beugorhatunk megnézni a motort?
Szó szót követett, és a német urat olyannyira meggyőzte a motorhoz azóta beszerzett eredeti gépkönyv és az 1959-es elsősegélycsomag (!), no meg a korhű bukó, hogy a reggeli napfényben csillogó vasat látva egyből rábólintott.
– Ne indítsam el?
– kérdeztem vissza, amire olyan egykedvű vállrándítást kaptam, ami biztosított róla, hogy ha most elindítom, és kinéz a főtengely a blokk oldalán, ő akkor is elviszi.
Visszakerült hát a Schwalbe a szülőhazájába, és ha minden jól alakult, akkor azóta már ismét gyári fényében, eredeti állapotában tündököl. Néha piszkosul hiányzik, de azzal nyugtatom magam: valószínűleg soha nem lett volna időm eredetire visszaállítani, ha pedig nem hozom el a vidéki bácsitól, akkor valószínűleg az egyik pajta végében végzi, amikor először nagyobb összeget kellene költeni rá. Akárhogy is, ez a csodaszép masina megmenekült az enyészettől, én pedig megéltem végre, hogy ezerféle Simsont vettem már, de ez volt az első Schwalbe a motorjaim között.